Andy
Fordította:
Aemitt
Tizenhat éves
voltam, amikor rájöttem, hogy valami életbevágóan fontos dolog történt velem –
én voltam a mellékszereplő, a harmadik kerék.
Utólag kénytelen vagyok beismerni, hogy voltak
jelek. Az életem minden területén feltűnésmentes vagyok. Oké, rendben, a
számokkal jól bánok. Ha fizikával próbálkozom, akkor át tudom rágni magam
rajta. Ez az oka annak, hogy középiskolás koromban rendszeresen felcseréltem a
barátság illúzióját a házi feladatért nyújtott segítséggel.
De minden más? Számomra átlagos város és lakosok.
Nem vagyok különösebben magas, de nem is feltűnően alacsony. Nem vagyok izmos.
Semmi hasizom vagy V-alak nem tisztelte meg a testemet a jelenlétével. A hajam
nagyon átlagos barna, a szemem pedig ugyanolyan átlagos szürke. Nem nézek ki
visszataszítóan, de nincs rajtam semmi olyan, ami bárkinek is felkeltené a
figyelmét.
Én vagyok az a fickó, aki úgy néz ki, mint az
unalmas szomszéd, aki veled szemben lakik, és akiről később kiderül, hogy
kannibál, akineka vendégszobában lévő fagyasztója tele van testrészekkel. Az
összes szomszéd teljesen meglepődne, ha egyszer a rendőrség jönne, hogy
letartóztasson, és olyanokat mondanának, hogy de hát ő olyan átlagos volt. Az idős hölgy az emeletről arról
beszélne, hogy minden vasárnap segítettem neki cipelni a bevásárlószatyrokat a
lakásába, mire én azt mondtam: – Így kapnak el, Mirna. Így kapnak el téged.
Szóval...
Ez vagyok én. Leszámítva az emberevő részt. Túl
átlagos vagyok ahhoz, hogy pszichopata legyek.
Semmilyen tehetségem sincs. Az éneklésem olyan
mintha valaki egy alom dühös macskát próbálna betömni egy vizes zsákba. A
rajzaim legfeljebb óvodai szintűek.
Egyszer rajzoltam egy nyuszit az unokahúgomnak.
Sírva fakadt, amikor meglátta az eredményt. A nővérem dühös volt, és nem volt
hajlandó meghallgatni a magyarázatomat, hogy nem akartam egy életre megrémíteni
a gyerekét a mutáns nyulak ábrázolásával, hanem inkább Lily-t akartam nevelni,
és megmutatni neki, hogy milyen nyulakat kell elkerülnie, ha valaha is
bekövetkezik egy nukleáris katasztrófa. Ezt érdemlem azért, mert megpróbálom a
legjobbat kihozni egy rossz helyzetből, és egy katasztrofális rajzolásból
tanulságos pillanatot varázsolni.
Ami a többi tehetségemet illeti, nem tudok
táncolni, és nagyon ellenzem a nyilvános beszédet, amit a hetedik osztályos
vitán történt színpadra hányásom is bizonyított. Az ezzel járó lámpaláz annyira
súlyos volt, hogy még az érettségin sem tudtam végigmenni a színpadon.
Pánikrohamot kaptam öt perccel azelőtt, hogy az igazgató kimondta volna a
nevemet. Anyukámnak kellett közbelépnie, és átvenni helyettem a diplomámat.
Mondanom sem kell, hogy a színészet, a politika, de még a tanítás sem életképes
karrierlehetőség számomra.
Szemüvegem van, ami elengedhetetlen, mert
különben vak vagyok, mint a denevér, és egy csomó falba belegyalogolok.
Próbáltam már nem viselni, abban a reményben, hogy helyette egy dögös pasiba
botlok bele. Nem sikerült. Egyszer viszont belebotlottam egy dühös gondnokba,
aki lefújt egy üveg Windexszel, és ordított velem. Nem volt egy szerelmi
egymásra találás.
Sokat járok melegítőben. És tényleg sokat. Aktívan kampányoltam azért, hogy
az érettségi vizsgámra is melegítőben menjek, mert azok a cuccok egyszerűen
olyan kényelmesek, és senki sem látta volna őket a talár alatt. Sajnos a tágabb
családom minden egyes tagja leszavazott. Még a dédnagyapám is, az áruló. A
szekrényemben sokféle fizika tematikájú póló található, és büszkén mondhatom,
hogy zoknit hordtam szandálhoz, mielőtt az menő lett volna.
A hajam göndör, és amikor apám a géneket
továbbadta,a többszörös bocinyalással ajándékozott meg. Egy jó napon úgy nézek
ki, mint akinek nincs hajkeféje. Rossz napokon úgy nézek ki, mint Albert
Einstein és Ollókezű Edward szerelemgyereke. Rossz napok többször vannak, mint
jó napok.
Az egyetlen figyelemre méltó dolog bennem a legjobb barátom. Falcon
Asola. Már a neve is olyan hangzású, mintha egy főszereplő lenne bármelyik
történetben. Ő minden, ami én nem vagyok. Magas, pokolian jóképű, nevetségesen
jó formában van. A Baril Egyetem kosárlabdacsapatának a kapitánya, ami nagy
szó, hiszen sokat szoktak nyerni. Úgy értem, mi egy hokis iskola vagyunk, de
Falcon egymaga újra a kosárlabdára irányította mindenki figyelmét Barilban.
Tavaly még a pályákat is felújították, mert a győztesek ilyen különleges
juttatásokat kapnak.
Falcon népszerű, és nincsenek hányással kapcsolatos epizódok a múltjában.
Ehelyett gyors a visszavágásban, vicces és okos. Pokolian idegesítő lenne, ha
nem ő lenne a legjobb barátom a kilencedik osztály előtti nyár óta, és a legmenőbb,
legkedvesebb ember a földkerekségen.
Ő az én Garthom Wayne-je. Wallace-e az én
Gromitomnak. Shrekje az én Szamaramnak. Batmanje az én Robinomnak.
És persze, azt hiszem, lehet azzal érvelni, hogy
Watson segítsége nélkül Sherlock egy neurotikus csődtömeg lenne, aki az esetek
felében meg sem tudná oldani az ügyet, de lássuk be, senki sem nézne meg egy
Dr. Watsonról szóló filmet. Nem elég karizmatikus, ezért a mellékszereplői
pozíció.
Amióta Falcon családja a kilencedik osztály
előtti nyáron a szomszédba költözött, legjobb barátok vagyunk. Nem bánja, hogy
esetlen vagyok, és úgy öltözködöm, mint egy stréber és egy harmincöt éves
öregember keresztezése, akit a szülei egyszerűen nem tudnak rávenni, hogy
kiköltözzön a pincéből.
Halálosan féltem attól, hogy a nem túl fényes
iskolai helyzetem miatt majd eldob, mint egy forró krumplit, amint rájön, hogy
véletlenül odaláncolta magát a népszerűtlen stréber szomszédjához. De Falcon
kitartott mellettem. Véget vetett a hányásmesterbecenévnek
is, ami rakétaként száguldott, miután az egyik sportoló elkiabálta a vita után,
amiről nem szabad beszélni.
A segédtársakkal az a helyzet, hogy általában a
hős árnyékában maradnak. Tudod, amikor én is nagy, életemet megváltoztató
felfedezést tettem ezzel kapcsolatban, eltartott egy darabig, mire megbékéltem
vele. Mindenki hős akar lenni a történetében. Ez az emberi természet. De ahogy
a nagymamám szokta mondani, az élet nem egy kívánsággyár. Ha akarsz valamit,
meg kell érte dolgozni. És így, ezeket a bölcs szavakat szem előtt tartva, a
főiskola első évének végén alaposan megnéztem magam. Az eredmények
kiábrándítóak voltak, de volt egy gyors megoldás, és úgy döntöttem, hogy minden
bánatomat alkoholba fojtom.
Másnap reggel, miközben minden másnaposság
anyjával küzdöttem, kitaláltam egy tervet. A szívem mélyén problémamegoldó
vagyok, úgyhogy úgy láttam, ha annyira nem szeretem magam, akkor mindent
megváltoztathatok magamon. A célom az volt, hogy a segédből hőst csináljak. Így
született meg a Project Hero. Ez egy zseniális húzás volt.
Jobb lett volna, ha csak azért csinálom, mert
önmagam jobb, teljesebb verziója akartam lenni. Sajnos, kicsit más célom volt.
Nevezetesen, hogy szerelmes voltam Falcon Asolába, és végre el akartam érni,
hogy felfigyeljen rám.
Első
fejezet
Andy
Fordította: Aemitt
Én is, mint sokan mások, a szokások rabja vagyok.
Minden reggel zabpelyhet eszem reggelire. Minden délután tizennyolc percet
szundikálok. Ha könyvtárba megyek, egy bizonyos helyre ülök.
Vannak, akik nem szeretik a rutint.
Én? Én szeretem. Segít koncentrálni, és kevésbé zsúfolt az agyam, ha minden
hétköznapi döntést előre meghozok. Éppen ezért döbbenek meg, amikor egy
napsütéses péntek délutánon beérek a könyvtárba, és azt látom, hogy a szokásos
helyemet már elfoglalták.
Megtorpanok, és bámulom azt a
behemót fickót, aki elfoglalja a sarkot, ami általában az enyém. Nem mintha
tábla lenne a nevemmel az asztalon, de a fenébe is, nem sokan teszik be a
lábukat a tudományos szárnyba. A legtöbb diák a tanszékemen ismeri egymást. Ha
nem is névről, de arcról, és arról is, hogy hol szeretünk ülni.
Rebecca, a biológia szakos, a
tóra néző ablaknál szeret ülni. Tyson, egy másik fizikus, azt az asztalt
kedveli, amely egyenlő távolságra van a fizika polcoktól és a matematikának
szánt soroktól. Ő dupla szakos, és véletlenül szintén imád túlteljesíteni. A
vörös hajú gólya az információs pult közelében szeret lenni. Számos kérdése és
kínos flörtölése van a pult mögött ülő segítő hölggyel. Én pedig a könyvtár
hátsó sarkát szeretem, mert ott csend van, és nagyon kevesen merészkednek ide,
így jobban tudok koncentrálni tanulás közben.
A Baril U egy kis egyetem
Vermont államban. A fizika tanszék aprócska, egy olyan mindenki-ismer-mindenkit
típus. Ez egy tisztességes program. Nem a legjobb a világon, de messze nem a
legrosszabb. Határozottan a legjobb, amit Vermont kínál, és mivel a szüleimnek
hat gyereke van, és én vagyok a negyedik, nem igazán van pénzük a főiskolára.
Egy kicsit el vagyok keseredve amiatt, hogy nem az MIT-re jártam? Azt hiszem,
egy elenyésző részem álmodozott arról, hogy elmegyek, de mindig van rá esély,
hogy elmegyek a doktorimra. Legalábbis jelenleg ez a terv. Mindegy, ami számít,
az itt és most van, és most az államon kívüli iskolák határozottan nem jöhetnek
szóba. Emellett a Baril felajánlott nekem egy nagylelkű ösztöndíjat, szóval
röviden, itt vagyok.
És itt van ez a másik fickó is,
akit még sosem láttam, aki a székemben ül, a sarokban, mintha övé lenne ez a hely.
Sajnos egy tábla a nevemmel nem jelent meg varázsütésre a semmiből, úgyhogy
először is teszek egy mentális jegyzetet, hogy készítek egy névtáblát.
Most meg kell barátkoznom azzal
a ténnyel, hogy gyakorlatilag ez egy szabad ország, és a fickó oda ül, ahová
akar. Fújtatok egyet az orrom alatt, amikor találok egy szabad helyet. Ügyelek
rá, hogy a helyem a látómezőmben
maradjon. A cél a megfigyelés, és amikor a baseballsapka itt távozik, úgy
rávetem magam, mint krémsajt a bagelre, mielőtt valami másik rossz modorú
idióta megragadja az alkalmat, hogy megkaparintsa a könyvtár legjobb asztalát.
Nem mintha az ajtó előtt sorban állnának, de sosem lehet tudni. Én sem
számítottam Mr.Egy-Elképesztően-Feszes-Seggem-Van itt lesz, és mégis, itt
vagyunk...
Előveszem a laptopomat, a
könyveimet és a jegyzeteimet, és kirakom őket az előttem lévő asztalra,
miközben jeges pillantásokat vetek a srácra. Úgy tűnik, észre sem veszi, hogy
valaki más is belépett a szobába. Összegörnyed, de a háta olyan széles, hogy
lehetetlen megmondani, mit csinál. Rámeredek a hatalmas vállakra. Semmi sem
történik. Azt hiszem, az emberek lefagyasztását a szemgolyóimmal kihúzhatom a
lehetséges szuperképességeim listájáról. Szívás.
A váratlan üléskomplikáció
kizökkentett a tervemből, de kinyitom a kutatási tervezetet, amit
tökéletesítenem kell, és nekilátok a munkának. Eltart egy darabig, mire
beindulok, és nem tudok olyan jól koncentrálni, mint általában, mert azzal
vagyok elfoglalva, hogy a betolakodót bámulom és káromkodom az orrom alatt.
Kizárt, hogy időben befejezzem a magam elé tűzött feladatot, ami azt jelenti,
hogy a tizennyolc perces szundikálást ki kell hagynom a programomból, és ez
végtelenül idegesít.
Morgok és fújtatok, mintha én
lennék a nagy, gonosz farkas, aki készen áll, hogy lerombolja a szalmaházat. A
fickó kiegyenesedik, és egészen biztos vagyok benne, hogy meghallotta, amit
mondtam, de csak megigazítja a fejhallgatóját, és előre dől a könyökére. A
könyöke és az oldala között marad némi hely, és bassza meg, úgy néz ki, mintha
egyáltalán nem tanulna. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de felállok a
székemből, és közelebb megyek, amíg közvetlenül a srác mögött nem állok.
Átnézek a válla fölött, és ahogy sejtettem, a telefonját görgette. Sehol a
közelében nincsenek könyvek, tollak, laptop, még csak a jegyzetfüzet szaga sem
érződik. A szemétláda azért foglalja el a helyemet, hogy a közösségi médiára
pazarolja az időt. Kibaszottul tökéletes.
Összeszorítom a fogaimat, és
megfordulok, de mielőtt visszaülhetnék a helyemre, meggondolom magam. Ez lenne
az új énem. Nem szabadna többé elvegyülnöm a faliszőnyegben. Egy hősnek van egy
„képes vagyok rá” hozzáállása, és harcol az igazságtalanság ellen, szóval én is
pontosan ezt fogom tenni. Miközben eposzi dallamok szólnak a fejemben, mint
bátorító hangsáv a bátor tettemhez, kiegyenesítem a vállam, és felkészülök
arra, hogy kiálljak a jogomért.
– Elnézést – mondom.
Hangosabban beszélek, mint kellene, tekintve, hogy ez egy könyvtár. Máris
bosszús pillantásokat vetnek rám. A széklopó egyáltalán nem reagál. Olyan
hangosra tekerte a zenét, hogy hallom a körülötte lebegő agresszív
gitárriffeket.
Megkocogtatom a vállát, és
olyan határozott hangon rászólok: – Helló! – amire egy kiképző őrmester is
büszke lenne.
A fickó felugrik, kitépi a
fülhallgatóját, és az előtte lévő asztalra csapja. – Mi a fene? – csattan fel,
és rám mered.
Leveszi a baseballsapkáját, és
kezével beletúr a sötét hajába, én pedig összerezzenek. Az előttem ülő fickó
nem más, mint Law Anderson. Ő az én ősellenségem. Nos, már amennyire lehet
valaki ősellenség, ha nem is tud a létezésedről.
Law volt a hokicsapat sztárja,
és mivel a hokicsapat és a kosárlabdacsapat nem kedveli egymást valami elsőéves
hülye csíny miatt, kénytelen vagyok én is ellenszenvvel viseltetni a srác
iránt. Falcon azt állítja, hogy ez a tesókódex, és eddig nem volt kihívás
tiszteletben tartani, mivel Law-val még sosem beszéltem tulajdonképpen. Láttam
őt néhány bulin, ahová Falcon elrángatott, de Law soha nem vett észre.
Általában azzal van elfoglalva, hogy a reflektorfényben legyen, miközben az
emberek igyekeznek felkelteni a figyelmét.
Most, hogy Law kilépett a
csapatból, talán meg kellene kérdeznem Falcon-t, hogy a viszály még mindig
áll-e. A tavalyi szezontól Law már segédedző és nem játékos, úgyhogy ez talán
kicsit megváltoztatja a helyzetet. Megjegyeztem, hogy utánanézek. Csak a
biztonság kedvéért. Félretéve azonban ezeket a technikai részleteket, ha Law
nem áll fel a helyemről, akkor egy teljesen más okból egy teljesen külön
viszályt kell kezdeményeznem.
A legjobb Sheldon
Cooper-imitációmat adom elő, miközben Law-t bámulom. – Az én helyemen ülsz.
A homlokát ráncolja. – Nem is
tudtam, hogy van ülésrend.
– Valójában nincs is – válaszolom
olyan méltóságteljesen, amennyire csak tudom.
– Ez az én rendes helyem,
és te amúgy sem használod rendeltetésszerűen, úgyhogy úgy gondolom, akár máshol
is „tanulhatsz” a telefonoddal. – A tanulás szó köré ujjal idézőjeleket teszek,
hogy teljes mértékben kifejezzem megvetésemet.
Law hátradől a székében, és rám
néz.
– Valóban? – kérdezi. Law
mosollyal küzd, én pedig hősies erőfeszítéseket teszek, hogy ne hagyjam, hogy
ez rám szálljon. Elvileg tekintélyt parancsolónak és határozottnak kellene
lennem, de Law egyelőre csak szórakozottan nézi az alfahímségem tétova
fitogtatását, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy bármit is szándékozna csinálni.
Ennek ellenére kitartok.
– Van egy íratlan
megállapodás, hogy vannak olyan helyek, amelyek mindig foglaltak. – Rámutatok
arra, amelyet Law használ. – Ez az egyik.
Law mosolya kiszélesedik. – Ez
igazságtalannak tűnik. Honnan kellene tudnom erről a nem szóbeli, nem írott
megállapodásról?
– Nem is tudhatod. Amit
tenned kell, az az, hogy felszabadítod a helyet, amikor a hivatalos tulajdonos
megjelenik.
– A könyvtár? – kérdezi.
Most már teljes gőzzel röhög rajtam, és ha korábban közömbösséget éreztem
iránta, most teljes mértékben támogatom Falcon gyűlöletét a fickó iránt.
– Én – fakadok ki.
Oldalra hajtja a fejét, és úgy
tanulmányoz, mintha egy cirkuszban kiállított, elbűvölő teremtmény lennék. – Nem
– mondja végül. – Nincs kedvem hozzá.
– De... még csak nem is a
rendeltetésének megfelelően használod – fröcsögöm. – Bárhonnan értesítheted a
követőidet vagy a zaklatóidat vagy akárkit a hollétedről. Nem kell ehhez ezen a
bizonyos helyen ülnöd. Biztos vagyok benne, hogy szívesen megölnének egy olyan
helyen, ahol kevesebb szemtanú van.
– Itt mindenfelé vannak
szabad helyek. Nem értem, miért van szükséged
erre a konkrét székre – érvel. Feláll a szőr a hátamon, mert olyan nyugodt, én
pedig az őrület határán táncolok.
– De ez az én helyem – szögezem
le, jól tudva, hogy az érvem olyan vékony, mint egy grafénréteg, de még nem
vagyok kész feladni.
Law számító tekintettel dől
hátra a székében. – Mennyit ér neked ez a hely? – kérdezi.
Nem vagyok idióta. Azt hiszem,
az életem bizonyos területein átlagon felüli intelligenciával rendelkezem, de
ennek nagy része a tudományra vonatkozik. Ezt az intelligenciát azonban
ellensúlyozza a társadalmi helyzetekben mutatkozó teljes és totális értetlenségem.
Mint például most. Mire gondol Law? Azt akarja, hogy pénzt ajánljak neki az
ülésért? Ez egy alig burkolt fenyegetés, és el kéne kezdenem futni, hogy ne
verjenek meg? Vagy csak...
– Te most flörtölsz velem?
– Elkotyogom a legnevetségesebb lehetőséget, ami eszembe jut, és azonnal azt
kívánom, bárcsak megnyílna a könyvtár padlója, és beszippantana egy fekete
lyuk, mert a fickó elveszti az önuralmát. Más szóval nem lehet leírni, ami vele
történik. Úgy röhög, hogy valóságos könnyek csorognak az arcán. Ha valaha is
volt idő a szeppuku végrehajtására, akkor ez az. Bárcsak lenne valami éles
tárgy a kezem ügyében.
– Oké. Köszönöm a
megaláztatást – mondom. – Ez jó ideig kitart majd.
Megfordulok, hogy elmeneküljek
a helyiségből, és közben beleugorjak egy tóba, de Law megállít egy kézzel. – Ne
menj el. Nagyon sajnálom. Nem akartalak kinevetni, vagy arra célozgatni, hogy
az ötlet nevetséges. Csak váratlanul ért. Megleptél. Ez nem sok embernek
sikerül. Mondjuk úgy, hogy a sejtésed pont az ellenkezője volt annak, amit én
terveztem.
Hunyorítok. Az ujjai a csuklóm
köré fonódnak, és bár most már hivatalosan is első osztályú utas vagyok a Law
Anderson-utálat vonatán, nehéz nem elterelni a figyelmemet arról, hogy milyen
rohadtul jóképű a srác.
Fekete haja kusza, mintha az
ujjaival rendszeresen átfésülné. Olyan szögletes állkapocs, magas arccsontok,
ami az én kriptonitom. És mintha ez nem lenne elég, neki van a legszúrósabb,
smaragdzöld szeme, amit valaha láttam. Valahol a génállományában biztos van egy
kis ír, mert határozottan úgy néz ki, mintha az lenne.
Homlokomat ráncolom. A külső
nem fog megingatni. Nem vagyok ennyire felszínes ember. Kihúzom a kezemet, és
Law-ra pillantok.
– Akkor pontosan mit is
terveztél? – kérdezem, mert a fenébe is,kíváncsi vagyok.
– Te vagy Andy Carter – mondja.
Nem kérdezi meg. Kijelent egy tényt.
Bámulok rá. Most rajtam a sor,
hogy meglepődjek. Law Anderson tudja a nevemet? Honnan? Miért? Mióta? És, ó
igen, honnan?
Az agyam azonnal úgy dönt, hogy
a túlzásba vitt paranoia a helyes út. Követett engem? Tudta, hogy az én helyem
volt, mielőtt elfoglalta? Miért van itt egyáltalán Law Anderson, és miért
beszélget velem? Lehet, hogy ez egy
jól kidolgozott átverés. Hogy mi a fenéért akarna megtréfálni engem, az
önmagában is rejtély, de a nővéreimnek köszönhetően sok romantikus vígjátékot
láttam, amelyek a középiskolában játszódnak, így hajlandó vagyok elviselni a
furcsa forgatókönyveket. Persze úgy tenni, mintha érdekelném, csak azért, hogy
később megalázzon, nem tűnik úgy, mintha bármi célt szolgálna. Nincs bennem
semmi érdekes. A múlt heti rácsrezgéssel kapcsolatos kísérletem során ugyan
kaptam néhány lenyűgöző eredményt, de kétlem, hogy Law ezért az információért
lenne itt.
Hacsak nem azért csinálja, hogy
megtudjon valamit Falconról. De miért tenné? Nem mintha kém lenne, és Falcon
valamiféle titkos ügynök, akinek titkos információkat rejtegetnek egy
aktatáskában az ágya alatt.
Vagy mégis?
Kényszerítem a tévelygő
elmémet, hogy ne zúdítson rám idióta gondolatokat, mert ez még az én mércémhez
képest is kezd nevetségessé válni. Az, hogy Falcon miatt jön értem, még mindig
hihetőnek tűnik. Igaz, erőltetettnek és időpocsékolásnak tűnik a részéről.
Aztán megint, mi a fenét tudok én a viszályokról? Nem mintha én ezt valaha is
mondanám Falconnak. Hajrá Wildcats!
Miközben én az őrület
felgöngyölítésével vagyok elfoglalva, Law kezd elbizonytalanodni. Hogy ez azért
van-e, mert megkérdőjelezi, hogy a megfelelő emberrel van-e dolga, vagy azért,
mert rájön, hogy a megfelelő ember egy elmebeteg, azt csak találgatni lehet.
– Én vagyok – mondom
végül.
Bólint, még mindig óvatosan, de
nem igazán tudom hibáztatni. – Jó. Rendben. Ez most furcsán fog hangzani, de
szeretnék munkát ajánlani neked.
Igaza van. Tényleg furcsán
hangzik. És az agyam megint beindul, és újabb ötleteket gyárt, amelyek még a
legelszántabb összeesküvés-elméleti szakemberek számára is túlságosan
elrugaszkodottak.
Micsoda nagyszerű napnak
ígérkezik ez a mai.
Nagyon köszönöm!
VálaszTörlésKöszi ❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm 🥰
VálaszTörlés