12.-13. Fejezet

 

Tizenkettedik fejezet

Law

 

Fordította: Aemitt

 

Andy zavart és szétszórt. Egész héten ez volt az alapállapota. Fogalmam sincs, mi foglalkoztatta annyira, hogy az elmúlt három edzésünkön egyáltalán nem nyafogott és nyögött. Csak fut, mint egy robot, homlokát ráncolva, mintha egyszerre próbálná meggyógyítani a rákot, megállítani a világ éhezését, és eltüntetni az erőszak minden formáját a Föld bolygóról.

A csütörtöki korrepetálás után néhány srác odajött hozzám, hogy megkérdezzék, jól van-e Andy. Nem volt rossz az óra, csak sokkal visszafogottabb volt, mint általában.

Szombat van, és elmentem érte a kirándulásra. Andy szó nélkül bámult ki az ablakon, ami újdonság volt. Általában véletlenszerűen kommentálja a dolgokat, amiket lát, amiket gondol, és amiket meg akar kérdezni. Ma azonban nem mond semmit, csak bámul, ráncolja a homlokát, és elfordul. Időnként kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán úgy tűnik, meggondolja magát, és ismét elfordul.

Ez kurva fura. Andy nem igazán az a típus, aki csendben elmélkedik. Ő hangosan gondolkodik. Kommentál. Viccelődik. Szerintem észre sem veszi, hogy mennyit beszél, és mennyire vicces az önironikus humora.

Egy óra vezetés után elérjük a ThunderingFalls ösvényt. Már jártam itt korábban. Nem egy igazán megerőltető túra, inkább csak egy séta az erdőben, de gyönyörű, és amikor megkérdeztem Andyt, hogy járt-e már itt, csak felvonta a szemöldökét, mintha azt akarná mondani: – Túrázni? Én? Komolyan? Nem. Dehogy.

Andyvel az a helyzet, hogy nem szeret új dolgokat kipróbálni, ezért tiltakozik az edzőterembe járás (amit most titokban szeret) és a tanítás ellen (amiben kiválóan teljesít). Csak egy kis lökés kell neki, hogy belevágjon, ezért úgy döntöttem, hogy időről időre egy kicsit meglökdösöm, mert valljuk be, a srácnak szüksége van egy kis lazításra, hogy megmutassa mindenkinek, milyen nagyszerű ember is ő valójában. A világnak meg kellene veregetnie a vállamat, amiért mindenkit megismertettem Andy Carter nagyszerűségével.

Andy motyog valamit, miközben kiszáll a kocsiból.

–  Tessék?

– A túrázók védőszentjéhez imádkozom, hogy az elkerülhetetlen halálomat a lehető legfájdalommentesebbé tegye – mondja, miközben lehajol, hogy befűzze a bakancsát, így pompás kilátást nyújtva nekem a fenekére. Bizonyos fajta tehetség kell ahhoz, hogy dögösnek tűnjünk túrafelszerelésben, de Andy határozottan jól csinálja.

Azzal terelem el a figyelmemet, hogy kiveszem a hátizsákomat a csomagtartóból. – Ez egy olyan ösvény, ami gyerekeknek is alkalmas.

Megáll. – Komolyan mondod?

– Mint egy szívroham, és véletlenül, azok, akik már átéltek egyet, ezt a túrát gyerekjátéknak találják.

Andy ajkai megrándulnak, ahogy megpróbál rám nézni. Egy gallyat hajít a fejemhez, de elvéti.

– Nem vagyok benne biztos, hogy sértőnek vagy mulatságosnak kellene találnom, hogy azt hiszed, olyan kitartásom van, mint egy szívrohamos betegnek.

– Én gyerekeket mondtam – tiltakozom. – A gyerekek arról híresek, hogy rengeteg energiájuk van. A francba, egy hároméves is őrülten aktív tud lenni. Ki tudja, lehet, hogy ez az ösvény olyan nehéz, hogy csak egy kisgyerek energiaszintjével rendelkező ember tudja sikeresen teljesíteni?

– Azt hiszem, mindjárt kiderül – mondja Andy, miközben felveszi a saját hátizsákját, és elindul.

Mivel szombathoz képest korán vagyunk itt, nem sokan vannak errefelé. Az ösvényen nagyobb a forgalom, miután az emberek elfogyasztották a palacsintájukat és élvezték a kávéjukat. Nem sokan vagyunk olyanok, akik szombaton hétkor már kint vannak. Már kétszer kellett elhalasztanunk a heti túránkat, mert Andy a múlt hétvégén hazament, az azt megelőző hétvégén pedig önkéntesnek jelentkeztem, hogy elvigyem a táborozó gyerekeket úszni. De ma végre sikerült. Az időjárás tökéletes, kivéve talán a kora reggeli hűvöset, de úgy gondolom, ha egyszer elindulunk, minden rendben lesz.

Szeretem Vermontot. Őrülten más, mint New York, de a jó értelemben. Szeretem a természetet és azt, hogy nincsenek mindenhol emberek. Szeretem, hogy az emberek barátságosak, de visszafogottak, és nem foglalkoznak túlságosan mások életével.

Szeretem az évszakokat. Nekem még a sárszezon is megfelel, mivel még nem volt szerencsétlenségem, hogy az autóm elakadjon a sárban. A havat és a téli időjárást ugyanúgy szeretem, mint a nyarat. A nyár a városban nagyon gyorsan megunható. A hőség nyomasztó, amikor beton és üveg veszi körül az embert. Itt azonban a nyár azt jelenti, hogy a lágy szellő hűsíti a bőrömet, és a nap simogatja az arcom. Enyhe nyári éjszakák és úszás a tavakban. Őszintén szólva tökéletes.

Elképzelem, hogy idiótának nézek ki, ahogy félig sétálok, félig ugrálok a megemelt fából készült sétányon. Egy bolondos mosoly ül ki az arcomra, amitől nem tudok megszabadulni, és őszintén szólva nem is próbálkozom annyira. Rohadtul szeretem a természetet és a szabadban lenni.

– Túl élénknek tűnsz ehhez a reggeli órához képest – jegyzi meg Andy, miközben mellettem sétál. A srác, bármennyire is panaszkodik a testmozgásról, nincs is olyan rossz formában. Az alatt a három hét alatt, amióta együtt járunk edzőterembe, az ötperces futásairól, amelyeket megszakítottak a gyaloglási szakaszok, egy szolid ötmérföldes futásra váltott. Még mindig panaszkodik, és folyamatosan gúnyos megjegyzéseket tesz, de az esetek kilencvenöt százalékában ez csak azért van, mert Andy már csak Andy. Ráadásul nagyon élvezem a szarkasztikus megjegyzéseket, így azok a reggelek, amikor Andy otthon van, és nem velem edz, egyenesen unalmasak.

– Mit mondhatnék, szeretem a reggeleket – mondom.

– Véletlenül nem te voltál az a rémálomgyerek, aki ragaszkodott ahhoz, hogy minden nap ötkor keljen? – kérdezi vigyorogva.

– Jól tudod, de a szüleimet nem zavarta. Szerintük ez nagyszerű volt. Korán kezdeni a napot, és sok mindent elintézni.

– Ez szó szerint a legrosszabb családi mottó, amit valaha hallottam – rezzen össze Andy undorodva.

– Gondolom, szeretsz aludni?

A srác bólint. – Ez genetikai eredetű. Éjszakai baglyok vagyunk, mindannyian. Anyám mindent megtett, hogy félig-meddig normális napirendre térítsen minket, amíg iskolába jártunk, de én jobban működöm reggel tíz óra után.

– Nagy családod van? – kérdezem.

– Az attól függ, mit nevezel nagynak. Van anyukám és apukám, és van két nővérem és három bátyám. – Elvigyorodik, miközben én tátott szájjal bámulok rá.

– Ez aztán a sok gyerek – sikerül végül kinyögnöm. Egyke vagyok, és mindig is szerettem volna egy testvért, de a szüleim azt mondták, egy is elég. A hat viszont sok.

– Nekem mondod?! Félig-meddig érthető lenne, ha a szüleimnek öt fiuk vagy öt lányuk lett volna egymás után, és csak egy fiúval vagy egy lánnyal próbálkoztak volna, de ezek az elmebetegek úgy tűnik, egyszerűen szeretik a gyerekeket – mondja vigyorogva.

– Még azután is, hogy megtapasztalták a kisgyerekkorukat és az ajtókat csapkodó, ésszerűtlen és kibaszottul önelégült tinédzsereket? – kérdezem. Nem mintha első kézből sokat tudnék a kisgyermeknevelés nehézségeiről, de el tudom képzelni, hogy egy gyereket felnevelni egy rakás munkával jár.

– Ja, képzeld. Úgy látszik, a nagyobbik nővéreim úgy szoktak hisztizni, mintha valaki azért fizetett volna nekik, hogy megnézzék, ki tud nagyobb zajt csapni, ők vagy egy sugárhajtómű.

– És a szüleid mégis úgy döntöttek, hogy tovább szaporodnak – mondom nevetve. Nyilvánvaló, hogy Andy nagyon szereti a családját, de a védjegyévé vált önironikus humor még mindig erősen jelen van.

– Hogy igazságos legyek, Cecilia és Emily után rajtam volt a sor, hogy megjelenjek, és elragadó voltam. Még mindig az vagyok. Nem csoda, hogy utánam még kettő volt. Kár, hogy Ryan és Landon akkora gondot okozott, hogy anya és apa inkább lemondott arról, hogy még több gyereket vállaljon.

– Hat gyerek nem volt elég neked? Túl csendes volt a ház?

– Reggeltől késő estig alig volt egy csendes pillanat – mondja Andy vidáman.

– Közel álltok egymáshoz? – érdeklődöm. Már bevallottam magamnak, hogy több mint egy kicsit minden érdekel Andyvel kapcsolatban, így minden új információmorzsát elraktározok, hogy kiegészítsem az Andyről alkotott átfogó képet a fejemben.

– Egészségtelen mértékben. Az első csókom másnap reggelén elmeséltem anyámnak, hogy mi történt.

Megdöbbent nevetést hallattam. – Miért?

Megvonja a vállát. – Nem volt sok barátom, és az, hogy kínosan összeérintettem az ajkaimat Molly Burk ajkával, akkoriban nagyszerű teljesítménynek tűnt, ezért volt ez a szüntelen szükségem arra, hogy valakinek dicsekedjek. Apám és Ian horgászni voltak, és anya volt az első, akit aznap reggel láttam. Persze, ez a történet egy kioktatást hozott nekem a nők iránti tiszteletről, és nem egy szívből jövő gratulációt, mint amire számítottam, de hát, amíg él az ember tanul, azt hiszem. Anya még mindig nem hallott az első csókomról, ami egy fiúval volt. Ezt az apró dolgot egy különleges alkalomra tartogatom.

Andy rám mosolyog. Egy hajtincs a szemébe hullik, és kénytelen vagyok a zsebembe dugni a kezem, nehogy valami hülyeséget csináljak, például eltoljam az arcából.

– Hiányoznak? – A családja nagyon közelinek és egyszerűen kedvesnek hangzik. El sem tudom képzelni, hogy ennyi ember legyen a sarkadban. Mintha egy saját törzsed lenne. Az én kapcsolatom anyámmal és apámmal többnyire csak feszült. A családom szeretete mindig is feltételesnek tűnt, és nem hiszem, hogy ez valaha is ilyen könnyedén menne, mint ahogy Andy esetében.

– Elég gyakran látogatom őket, úgyhogy nem mondhatom, hogy epekedem utánuk – viccelődik. – Hiányzik, hogy időnként időt töltsek velük. Vannak ezek a társasjáték-estek, amik őrült versengésbe torkollnak. Régebben néhány hetente tartottuk, de mostanában már csak karácsonykor, hálaadáskor és hasonló alkalmakkor van ilyen.

– Ezért választottad az otthonodhoz közeli iskolát?

Andy ráncolja az orrát, ami, mint megtudtam, annak a jele, hogy egy téma kényelmetlenül érinti. Tétovázik, mielőtt megszólalna. – A főiskola drága, és hat gyerekkel egyszerűen nem lenne értelme, hogy az államon kívüli élet pluszköltségeit is hozzáadjuk. Még jobb lett volna, ha otthon lakhatnék, de egy kétórás ingázás elég szívás lenne.

Nem tudom, mit mondjak erre. A pénz sosem volt igazán probléma. A szüleim erős munkamorált neveltek belém, és mindig is hangsúlyozták az ősrégi bölcsességet, hogy a pénz nem terem a fán, de a főiskola, a hoki vagy a táborok kifizetése sosem volt probléma. Andy vallomása miatt rosszul érzem magam, amiért ennyit panaszkodom a szüleimre, mert minden hibájuk ellenére mindent megadtak nekem, amit kértem.

– És mi van veled? – kérdezi Andy. – Nagy család?

– Nem. Csak én és a szüleim.

– Közel álltok egymáshoz?

Most rajtam a sor, hogy megvonjam a vállam. – Szeretjük egymást a magunk módján, de nem szeretik a hokit. Azt akarják, hogy vegyem át apám pénzügyi tanácsadó cégét. Ő nagyon sikeres. Sok fontos ügyfele van.

– Úgy hangzik, mintha az ötlet körülbelül annyira izgatna, mintha életed végéig kutyakajátkellene egyéll. – Andy olyan nyersen fogalmazott. Nála nincs köntörfalazás a téma körül, de felszabadító egyenesen beszélni róla, ellentétben azzal, ahogy a szüleimmel beszélek róla.

– Az irodai munka kilátása a sírig untat – vallom be. Elgondolkodom azon, amit az imént mondtam, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. – Hűha, ezt még sosem mondtam ki hangosan. Elég jó érzés.

– Gondolom, ez egy vitás pont közted és a szüleid között?

– Körülbelül tizenöt éves korom óta vitatkozunk ezen. Kompromisszumot kötöttünk. Valami olyasmi. Jégkorongoztam a főiskolán, de a pénzügyek szakra jártam, úgyhogy valamiféle fegyverszünetet kötöttünk. De most már én vagyok a segédedző, úgyhogy lassan kezd derengeni nekik, hogy lehet, hogy nem abba az irányba megyek, amit ők terveztek velem.

Andy összeszorítja az ajkait, miközben folyton sejtelmes pillantásokat vet rám.

– Mi van? – kérdezem.

– Lenne egy kérdésem, de nem akarok rossz emlékeket felidézni.

– Kérdezd, és megmondom, ha nem akarok róla beszélni – mondom, bár már tudom, mit akar kérdezni.

– Miért hagytad abba a játékot?

Bingó.

Várom a csattanó szomorúságot, ami általában akkor következik, amikor valaki felhozza a kudarcra ítélt hokikarrieremet, de már nincs ott, ami átkozottul boldoggá tesz. Talán ez annak a jele, hogy jó úton járok?

– Szívbetegségem van – válaszolom Andy kérdésére. – Hipertrofiáskardiomiopátia.

Meglepetésemre nem tűnik zavartnak a diagnózisom neve miatt. – A szívizom megvastagodása – mondjuk egybehangzóan, és én nevetek, amit eddig még soha nem tettem, amikor a szívproblémám szóba került.

– Ez biztos szívás lehetett – állapítja meg Andy tömören.

– Valahogy úgy – értek egyet. – Tízéves korom óta az NHL-ről álmodom, aztán ez az álom pillanatok alatt semmivé foszlott. Beletelt egy kis időbe, mire megszoktam.

– De aztán felajánlották neked a segédedzői állást?

– Igen. A semmiből jött, de Williams edző azt mondta, hogy szerinte ez olyasmi lenne, ami illik hozzám, és igaza volt. Imádom.

Andy erre úgy sugárzik, mintha tényleg örülne nekem, és ez fantasztikus érzés. Senki sem támogatott még így engem. A korábbi csapattársaim úgy tűnik, úgy gondolják, hogy segédedzőnek lenni szar helyettesítője az NHL-es karriernek, a szüleim pedig utálják, hogy még mindig a hokinak élek és lélegzem.

Mintha olvasna a gondolataimban, Andy megkérdezi: – De a szüleid még mindig nem helyeslik?

– Gondolom, nem tartják igazi karriernek. Még mindig nem mondtam nekik, hogy nem fogom átvenni apa üzletét. Folyton olyan kijelentéseket tesznek, hogy miután befejezed a sulit, olyan boldog leszel, amikor lesz munkád, és nem kell majd kapkodnod a fejed a megélhetésért, mint sok kortársadnak. Csak férfiként kéne felállnom, és megmondani nekik, de akkor olyan csalódottak lennének, és nem élvezem, hogy én vagyok a család elcseszett tagja.

– Kemény lehet.

– Fogalmad sincs róla.

– Egyáltalán nincs. A szüleim szuperül támogatnak mindenben, amit csinálok – mondja, és mint mindig, a váratlan dolog, ami Andy szájából elhangzik, hangosan megnevettet.

– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad. Hogy így az orrom alá dörgölöd a nagyszerű családodat.

– Mit is mondhatnék? Szar barát vagyok.

A vállammal meglököm, miközben megrázom a fejem. – Nem, nem vagy az.

A mosolya alig látszik, de a hangjában tisztán hallom, amikor azt mondja: – Remélem, te is ugyanezt a dallamot fogod énekelni, amikor a szüleidnek eladom az információt a nagy pénzért. – A mosolya alig látszik, de hallom a hangjában.

– Bízom benned – mondom. Viccnek szánom, de ahogy a szavak elhagyják a számat, rájövök, hogy ez az igazság. Tényleg megbízom Andyben. Eléggé bízom benne ahhoz, hogy szabadon beszéljek előtte. Bízom benne, hogy nem nevet ki, vagy nem becsmérel le a határozottan legnagyobb problémáim miatt. Bízom benne, hogy a dolgok, amikről beszélünk, köztünk maradnak.

Andy arca kipirul, ahogy lenéz a lábára. – Kösz, haver – mondja, és megütögeti a vállamat az öklével. – Én is bízom benned.

Olyan hirtelen áll meg, hogy még néhány lépést teszek, mire észreveszem, hogy Andy már nincs mellettem. Megfordulok, és csak azt látom, hogy az ösvény közepén áll. A szemei a horizontra szegeződnek, de van benne az az üres tekintet, ami arról árulkodik, hogy nem igazán lát semmit maga körül. – Én is bízom benned – ismételgeti, mintha csak magához beszélne. Oldalra hajtja a fejét, és sokáig csak bámul engem, különös, intenzív tekintettel.

– Hát... jó – mondom, miközben visszabotorkálok hozzá. Az arcképem bekerülhetne a tanácstalanság enciklopédia-bejegyzésébe.

– Nem. Nem érted – mondja Andy, és a tekintete éget a hevességtől. – Bízom benned. – Úgy néz, mint aki épp most oldott meg egy Nobel-díjra érdemes problémát.

A tanácstalanság még mindig áll.

– Ez szép. Folytatjuk, vagy...? – Teszek egy lépést, készen arra, hogy újra elinduljak, amikor Andy megragadja a kezem, és megállásra kényszerít.

A szemei csillognak a napsütésben. – Feküdj le velem – böki ki.

A puszta meglepettségtől önkéntelenül hátralépek egy lépést, de valahogy a döbbenet állapotában megbotlom egy kiálló sziklában. A karjaim kalimpálnak, és a következő pillanatban már a hátamon landolok. Próbálok talpon maradni, de nem sikerül, és ahelyett, hogy normális ember módjára a seggemre esnék, előre bukdácsolok.

Andy felém lépett, hogy segítsen, de ez csak azt jelenti, hogy a végtagok és a testek vergődésében összeütközünk, és magammal rántom őt is. Andy egy huppanással a hátára esik, én pedig rajta landolok.

– A francba – mondja Andy.

Ez nagyjából közel van az igazsághoz.

Tizenharmadik fejezet

Andy

 

Fordította: Aemitt

 

Ó, a francba,helyes megfogalmazás.

Law rajtam fekszik.Megszédülök és elgyengülök, de nem a jó értelemben. Inkább olyan, mintha egy kétszáz kilós hokis ütötte volna ki belőlem a levegőt.

– Aú – motyogom, miközben lassan felemelem a kezem, és megpróbálom megdörzsölni a tarkómat. Máris szépen keletkezett egy duzzanat a fejemen, amikor az ösvényhez csapódott.

Law felemeli a fejét, és rám néz.

Olyan közel van.

Látom a szeme zöldjét. Sosem vettem észre, milyen hosszúak a szempillái. Valószínűleg meg tudnám számolni mindet, ha akarnám. Az orrlyukai kitágulnak, ahogy belélegzik, és érzem, ahogy a levegő rövid fuvallatai végigsuhannak az arcomon, ahogy kifújja a levegőt.

Law tekintete rám szegeződik. Nem hiszem, hogy bárki is ilyen intenzíven figyelt volna engem. A nyelve előbukkan, ahogy megnyalja az ajkait, én pedig felnyögök. A szédítő érzés gyorsan átalakul valami sokkal jobbá.

Érzem, ahogy a testem reagál Law közelségére. Nehéz és széles, és úgy borít be, mint egy nagy, meleg takaró. Ez határozottan tetszik nekem. A farkam megduzzad a nadrágomban, ami egyszerre jó és rossz. Jó, mert megpróbálom rávenni, hogy lefeküdjön velem. Rossz, mert nem tudom, hogy Law mit gondol erről. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, úgy tűnik, hogy az, hogy elveszíti az egyensúlyát, és majdnem arccal a földre esik, nem biztos, hogy annak a jele, hogy egyetért ezzel a tervvel.

– Nehéz vagy – mondom. Szívesen maradnék így, a hátamon, ő pedig rajtam, de tényleg úgy gondolom, hogy beszélnünk kellene, mielőtt elkezdem hozzá dörgölni a farkamat. Úgy értem, ez alapvető udvariasság.

– A francba! Hadd segítsek! – Law feltápászkodik, és megragadja a kezem, hogy felhúzzon, de én leintem. – Nagyon sajnálom. – Teljesen kétségbeesettnek és riadtnak tűnik. Ez valahogy imádnivaló, ami furcsa dolog egy olyan nagydarab emberről, mint Law, de hát ez van. Lehet, hogy agyrázkódásom van, és ezért vannak ezek az őrült gondolataim?

Ülő helyzetbe kényszerítem magam, hátamat az egyik oszlopnak támasztom, ami az ösvény oldalán van, és hátrahajtom a fejem, hogy Law-ra nézzek. – A veled töltött idő kezd veszélyes hobbivá válni. Először az orrvérzés, most meg ez. – Próbálom viccel feldobni a hangulatot, de Law úgy néz, mint egy kitűnő tanuló, akit épp most kaptak rajta, hogy füvet szívott, és most retteg, hogy ez bekerül maradandóan az aktájába.

– Jól érzed magad? Talán a sürgősségire kellene mennünk. Hívom a 911-et. – Megragadom a kezét, mielőtt a telefonja után kutathatna. Készségesen leereszkedik mellém a földre.

– Jól vagyok. Csak egy pillanatra elállt a lélegzetem.

– Biztos?

– Ez egy határozott igen.

– Akkor rendben. – Még mindig úgy hangzik, mint aki a legkisebb jelre, hogy valami szokatlan dolog történt, ismét a telefonját kezdi keresni.

– Jól vagyok – biztosítom még egyszer, de nehéz nem szórakozni az aggodalmán.

Bólint, és úgy tűnik, végre megnyugszik. Egyikünk sem tesz egy lépést sem, hogy felálljunk, pedig a földön ülünk, de a fenekem már elzsibbadt, és Law sem úgy tűnik, hogy sietne megmozdulni, így hát elhelyezkedem.

Mindketten csendben vagyunk, és ez jó. Körülöttünk minden mozog. A levelek zizegnek az enyhe szélben. A madarak felszállnak a fákról és énekelnek. Hallom a csobogó víz halk hangját. Kifejezetten idilli lenne, ha nem lenne köztünk egy óriási feszültség, ami az ajánlatom miatt keletkezett.

Meg kellene szólítanom, de a „szexelj velem” beszólásom és az azt követő ütközés kifogta a szelet a vitorláimból. Talán inkább nem veszünk tudomást arról, amit mondtam, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.

Igen, persze.

Ez jó tervnek hangzik.

– Indulhatunk? – kérdezem, amikor Law kiböki: – Le akarsz feküdni velem?

Oké, rendben. Nyilvánvaló, hogy beszélni fogunk róla.

– Van rá esély, hogy úgy tegyünk, mintha nem mondtam volna semmit? – megpróbálom a gyávábbik utat választani.

– Hm, az nem lenne jó.

– Király – motyogom.

– Mi... – Law kinyitja majd becsukja a száját. – Hogyan... – Megrázza a fejét, de becsületére legyen mondva, folytatja. – Miért... csak... mit? – kérdezi végül.

– Ezt ki kell fejtened – mondom. – Mire gondoltam? Mit értettem alatta? Mi az a szex? – Válaszul csak bámul rám. – Gyerünk, Law, segíts már ki!

Sóhajt, és tenyerével végigsimít az arcán. A fején viselt kendő oldalra billen, így az egyik füle szabadon marad, ezért gondolkodás nélkül kinyújtom a kezem, és megigazítom. Beszívja a levegőt, amikor az ujjaim megérintik az arcát. Szeretném azt hinni, hogy a bőr a bőrrel való érintkezés miatt, de lehet, hogy csak azért, mert az ujjaim koszosak a földön fetrengéstől, Law pedig érzékeny a koszra.

– Mindenképpen fel kéne állnunk – mondom, miközben talpra kecmergek. Law egy pillanatra rám néz, majd követi a példámat.

– Vissza akarsz menni a kocsihoz? – kérdezi, de én megrázom a fejem. – Menjünk tovább. – Van egy olyan érzésem, hogy az előttünk álló beszélgetés sokkal könnyebb lesz, ha nem kell Law-ra néznem, és helyette a lábamat bámulhatom. Mentségemre szolgálhat, hogyha nem lépek rá egy mókusra sem.

Követjük az ösvényt, és pillanatok alatt a vízesés tövéhez érünk. Gyönyörű. Sokkal jobb, mint amire számítottam, amikor Law javasolta ezt a túrát. Fogadok, hogy tavasszal még jobban néz ki, amikor több a víz. Azt hiszem, vissza kell jönnünk. Megbotlok a gondolattól. Most már a jövőre vonatkozó terveket készítek? Mi a fene?

Law a korlátnak támaszkodik, és lehúzza a kendőjét. A meleg és a napsütés elűzi a reggeli hideget, így követem a példáját, és leveszem a baseballsapkát, amit Law adott nekem, mielőtt elindultunk a túrára. A kocsija hátsó ülésén volt. Előveszek egy üveg vizet, és iszom, megkínálom Law-t, aki szótlanul elveszi és kiüríti.

Egy ideig mindketten csak állunk, könyökünket a korlátra támasztva, és nézzük a vízesést.

– Szóval – mondja végül Law. – Le akarsz feküdni velem.

A hangja semleges. Semmi utalás arra, hogy mit érez ezzel a lehetőséggel kapcsolatban. Kíváncsi? Mulattatja? Undorodik? Nincs semmi, ezért egy egyszerű Igennel válaszolok.

Újabb pillanatnyi csend feszül közöttünk, de nem sietek kitölteni. Hagyom, hogy Law irányítson ebben a kérdésben.

– Oké – mondja. – Azt kell mondjam, biztos voltam benne, hogy megértettem, hogyan működik az elméd, de nyilvánvalóan ez nem így van. Szóval, van valami tipped, hogy mi ültette el ezt az ötletet a lenyűgöző agyadban?

Elakadt a szavam. Lenyűgözőnek találja az agyamat? Nem szarkasztikus? Ez váratlan. Sokkal gyakoribb, hogy olyan dolgokat idézek elő az emberekben, mint az enyhe elkeseredés és a bosszúság.

Law még mindig a válaszomra vár, ezért gondosan megválogatom a szavaimat. – Mostanában hívták fel a figyelmemet arra, hogy az emberek jobban élvezik a... meghitt találkozásokat, ha mindkét fél bizonyos szintű tapasztalattal rendelkezik. – Azt hiszem, érettnek és racionálisnak tűnök.

Igen, mert ez dögös, Andy.

Law nem mond semmit, és néhány perc után, ami valószínűleg inkább másodpercek, elviselhetetlenné válik a csend kitöltésének igénye.

– Nem mintha azt tervezném, hogy egy asztalon fogom csinálni – teszem hozzá gyorsan. – Egy ágy is jó lesz. Vagy gondolom, egy asztal is jó, ha az a vágyad.

Elgondolkodom azon, amit az imént mondtam. Nagyszerű. Kis lépés az érett és racionális gondolkodástól a prűdségig. Nem csoda, hogy nem állnak sorba az emberek, hogy lefeküdjenek velem. És a szám csak jár tovább, látszólag az agyamtól függetlenül.

– Hm... a falnak támasztva is jó lenne, és talán a padlón is. És, úgy értem, a zuhanyzós szex sosem tűnt jó ötletnek a csúszási faktor miatt, de kész vagyok rá, hogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről – fecsegem. – Egyszer bármit kipróbálok – teszem hozzá, csak, hogy azt a benyomást keltsem Law-ban, hogy kalandvágyó vagyok. A valóságban fogalmam sincs, milyen szerető lennék, de ezért van szükségem a segítségére, a fenébe is.

Law csak bámul rám, szemrebbenés nélkül. Ez annyira jól megy.

– Láttam egyszer egy klipet, ahol két fickó a tetőn esett egymásnak, de én ott húzom meg a határt – folytatom, mert drága, mindenható Istenem, a csend megöl engem. – Tudom, mit mondtam az előbb arról, hogy egyszer bármit kipróbálnék, de a józan ész határain belül. Én szexelni akarok, nem pedig szörnyű halált halni. Anyám nem örülne, ha a halottkémtől megkapná a meztelen, halott testemet, szóval, ha ez olyasmi, amit te...

Csak ennyit tudok kinyögni, mielőtt Law magához ránt, és az ajkát az enyémre tapasztja.

– Mmm – mondom elegánsan, mert én ilyen menő vagyok, de azonnal elfelejtem, mivel Law-t csókolom. Law-t!

Oké, szóval gyakorlatilag csókol, mert én csak állok mozdulatlanul, egy tapodtat sem mozdulok. Azt hiszem, sokkot kaptam.

Law egy pillanat múlva kissé elhúzódik. Az orrunk majdnem összeér, olyan közel van. – Andy? – suttogja, és ez az egy szó, a nevem kérdésként hangzik az ajkán, elég, hogy felrázzon a sokkból. Ujjaim a hajába túrnak, és visszahúzom az arcát, hogy ajkaink újra találkozzanak.

Nem emlékszem az utolsó csókomra. Annyira jelentéktelen volt. Valami fickó egy buliban. Mindketten részegek voltunk. Csak egy teljesen hétköznapi találkozás két idegen között, akik véletlenül egymásba botlottak. Arra emlékszem, hogy nagyjából egyforma volt velem a kockasági skálán, szóval azt hiszem, nem volt jobb választása. Valószínűleg mindketten hosszan néztük a másikat, és azt gondoltuk: Eh, ő megteszi. A csók körülbelül annyira emlékezetes volt, mint amennyire a srác, akivel megosztottam.

De ez itt? Azt hiszem, akár a fejemre is eshetnék, és két év múlva olyan amnéziával ébrednék fel a kómából, hogy nem emlékeznék arra, ki vagyok, de ez a csók biztosan velem maradna.

Law ajkai melegen simulnak az enyémekhez. Körém fonódik, és én minden centiméterét érzem. Az orra az enyémnek ütközik, és a számra mosolyog. Visszamosolygok, de egy centit sem távolodunk el egymástól.

Law ajkai szuper puhák. Végignyalja az alsó ajkamat, ezzel arra ösztönöz, hogy nyissam ki, így hát megteszem. Persze, hogy kinyitom, aztán a nyelvünk összeakad, nyalogatják és simogatják egymást, és ez dögös, fenomenális, és egyszerűen a legjobb érzés.

Mi a fene? Miért nem volt még soha ilyen érzés a csókolózás? Csak én vagyok így ezzel? Law is érzi ezt? Annyi kérdésem van, de semmi a világon nem tudna rávenni, hogy elszakadjak Law-tól, különösen egy olyan hétköznapi dolog miatt, mint a beszélgetés.

Law keze a hátam mögé vándorol. Az egyik a fenekemen landol, és még közelebb húz magához. Az ujjai megszorítják a fenekemet, és én megborzongok, mert ez fantasztikus érzés, és még többet akarok.

A farkam kőkemény a nadrágomban, csapdába esve és Law-hoz szorítva.

Ha Law-val csókolózni ilyen csodálatos érzés, alig várom, hogy lássam, milyen érzés vele szexelni. A kisujjamat nyújtottam az ördögnek, és alig várom, hogy megragadja a kezem, és elhurcoljon a búvóhelyére.

Kezem végigsimít Law testén. Miért van rajta ennyi ruha? Olyan 13 fok van idekint. Biztos vagyok benne, hogy meztelenül is működne a dolog. És talán a nadrágot is levethetné. Eddig még egyetlen embert sem láttunk ezen az ösvényen, úgyhogy nyugodtan mutogathatná a fitt testét az én örömömre.

De mielőtt bármit is lecipzárazhatnék, Law elhúzódik. Mindketten szaporán lélegzünk. Tényleg zihálunk. Law haja kócos, a kendője a földön, a lába előtt hever. A szemei hatalmasak, csillognak az izgalomtól. Az ajkai duzzadtak, és alig várom, hogy újra megízleljem őket.

– Miért álltál meg? – mondom ki az egyetlen kérdést, ami az agyamban kering.

– Kurvára fogalmam sincs – motyogja, mintha csak magának mondaná. Rám emeli a tekintetét. – Szükséged van egy kis gondolkodási időre – jelenti ki, miközben felkapja a kendőjét, és a zsebébe gyömöszöli.

– Miről...? – kérdezem. – Hogy milyen előnyökkel jár, ha ezt folytatod? Mert dögös vagy, és engem is felizgatsz, de ha így folytatjuk, a többi kirándulónak is szemet szúrunk – mondom.

– A szexről. – Law hangja türelmes. Úgy hangzik, mintha a gravitáció alapelveit magyarázná egy ötévesnek, aki esernyővel akar felrepülni a pajta tetejéről.

Egy lépéssel közelebb lépek. – A csók után nem lehet probléma. Belátható időn belül a szexre fogok gondolni.

Nevet. – Hízelgő, de nem így értettem – lenéz. –  Barátok vagyunk – mondja.

– Igen – mondom zavartan. – Ez a legjobb rész.

És az is. Ez az egyetlen ok, amiért ilyen jól érzem magam ebben a helyzetben.

– A szex bonyolíthatja a dolgokat. – Egy pillanatra elgondolkodik. – Várjunk csak, a szex biztosan bonyolítja a dolgokat.

Most Law az, aki teljesen érett és értelmes, és ha eddig gúnyoltam, hogy ezek a tulajdonságok szexisek, mostantól más dallamot fogok énekelni. Law-nak ez a komoly, mindenre odafigyelő, racionális része tényleg bejön nekem.

Amióta Falconnal és a barátaival találkoztam, azóta a gondolataimat a nagyon korlátozott számú szexuális együttlétem foglalkoztatja. Minden szempontból elemeztem a helyzetet, és az egyetlen logikus következtetés, amire jutottam, hogy több tapasztalatra van szükségem.

A probléma az, hogy ennek a legáltalánosabb módja – a pasizás – egyáltalán nem tetszik nekem. Az alkalmi szex sosem volt az én világom. Úgy értem, sokkal könnyebb lenne, ha így lenne, hiszen most egyáltalán nem lennék ebben a pácban, ha csak elmehetnék egy klubba, és lefeküdnék valakivel. Az évek során már többször is próbálkoztam vele, de mindig szánalmasan elbuktam, amikor találtam valakit, aki hajlandónak tűnt arra, hogy egyáltalán lefeküdjön velem. Az idegenek nem izgatnak fel. Ilyen egyszerű.

Szóval, hacsak nem akarok felbérelni magamnak egy kurvát, és a PrettyWoman-t játszani vele, ami nem tűnik a legjobb ötletnek az egész illegális aspektus miatt, akkor kifogytam az ötletekből.

Csak fél órával ezelőtt, amikor Law megemlítette, hogy bízik bennem, jött a megvilágosodás pillanata. Kezdem azt hinni, hogy túloztam, amikor azt mondtam, hogy jó problémamegoldó képességem van. Minden bizonyíték az ellenkezőjére mutat, hiszen kezd világossá válni, hogy ha valaki kényelmetlenül érzi magát attól, hogy egy vadidegennel lefeküdjön, akkor az egyetlen másik lehetősége, hogy egy barátjával fekszik le. A fene se tudja, miért kellett egy hét komoly gondolkodás, hogy erre rájöjjek. Így hát azonnal továbblépek, hogy a probléma következő részével foglalkozzak– barátot találjak, akivel lefeküdhetek. Nincs sok ilyenem, így a lehetőségeim korlátozottak. Lássuk csak: ott van Falcon – körkörös érvelésnek tűnik, hogy lefekszem vele, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy vonzóbb legyek számára –, és ott van Law. És ennyi az egész. Ennyi a baráti köröm teljes terjedelme.

– Csak akkor bonyolítja a dolgokat, ha hagyjuk – mondom. Mindketten felnőttek vagyunk. Értelmesen tudunk hozzáállni. Ráadásul nem lesznek bonyolult érzések. Law egy barát, egy nagyon jó barát, de ennyi. Nincsenek érzéseim iránta. Én kedvelem őt. Nagyon is. Szeretem, hogy mindent megtesz a barátaiért és a csapatáért. Szeretem, ahogy az orrát ráncolja, amikor hangosan nevet. Szeretem, ahogy, amikor koncentrál, a füle mögé dugja a tollat, aztán elfelejti. Szeretem, ahogy ordít a tévével, amikor úgy ítéli meg, hogy valakinek a tettei túl ostobák ahhoz, hogy csendben elviselje őket. Rájöttem, hogy még sorolhatnám. Végtelen mennyiségű Law tényeket raktározok el az agyamban. Szeretem, hogy okos, vicces és hűséges. Law-val tölteni az időt a legszórakoztatóbb, amit valaha is éreztem. Nos, nem a legjobb, emlékeztetem magam. Falconnal is jól érzem magam. Ő a legjobb barátom, úgyhogy nagyszerű, amikor együtt lógunk.

Csakhogy ezt már egy örökkévalóság óta nem csináltad, emlékeztet az agyam segítőkészen.

Nah-uh, csak a múlt héten voltunk egy bárban, ellenkezem.

Nem csak ketten voltatok, és annyira azért nem hiányzott, ugye? Az agyam visszavicsorog. Megráncolom a homlokom a gondolatra, de azonnal elvetem. Elfoglalt voltam. Ennyi az egész.

Majdnem elkezdek nevetni, mert magammal vitatkozom. Milyen nagyon normális, és egyáltalán nem hátborzongató és furcsa.

– Nem lehet, hogy ez is egy olyan dolog, ahol nem lesz kínos, ha nem hagyjuk, hogy kínos legyen? – kérdezem, és csak félig viccelek.

Law szemében ellentmondásos tekintet van. – Mi van, ha... mi van, ha az érzelmek belekeverednek? – Olyan intenzíven néz rám. A tényleges szavai mögött egy rejtett kérdés húzódik meg.

Rám gondol. Úgy érti, mi van, ha énérzelmeket táplálok iránta? És meg kell hagyni, ez egy jogos kérdés. A srác látta, ahogy Falconról ábrándozok, és szerinte az érzéseim egyértelműek voltak, mint a nap. Figyelembe véve, hogy mit tud a Falconnal kapcsolatos múltamról, tényleg hibáztatható azért, hogy azt gondolja, lehet, hogy én belé fogok zúgni? Nem csoda, hogy ennyire tétovázik, egyszerűen nem akar foglalkozni a bosszantó fellángolásommal, ezért kényszerítem magam, hogy felnevessek.

– Kizárt dolog, hogy ez megtörténjen. Az én... Falcon iránti vonzalmam sziklaszilárd. Az érzések áthatolhatatlan kőfala – mondom. Megpróbálom valahol beleszúrni a szerelem szót, de a szám nem hajlandó együttműködni, és a szó egyszerűen nem akar kijönni. Egyébként nem baj. Biztos vagyok benne, hogy burkoltan benne van. – Sok-sok érzés – teszem hozzá, hogy a lényegre tapinthatóvá tegyem.

Law lenéz, és egy pillanatra esküszöm, hogy csalódottság tükröződik az arcán, de elvetem a gondolatot. Biztos csak képzelődtem. Különben is, mi oka van rá, hogy csalódott legyen? Nem mintha Law titokban belém lenne zúgva. Ez az ötlet annyira nevetséges, hogy az a tény, hogy Donald Kacsa törülközőt hord a dereka körül, miközben a mindennapi életben nem visel nadrágot, épeszűnek és logikusnak tűnik ahhoz képest, amit most találtam ki.

– Nincs bennünk semmi közös – mondom, mert Law hirtelen teljesen furcsán viselkedik, és csak azért tudom elképzelni, mert még mindig nincs meggyőződve arról, hogy képes vagyok visszatartani magam az érzések kialakulásától. – Én vagyok ez a tudós stréber, te pedig, hát, te vagy te. –Gesztikulálok felé a kezemmel, megpróbálok mindent, ami Law, ebbe az egy mozdulatba foglalni. Egy vicces, népszerű, nagyszerű ember, aki kedves, jó és minden szempontból fantasztikus.

Soha nem koncentráltam arra, hogy mennyire különbözőek vagyunk, de most teljes erővel lecsapódik bennem. Már korábban is gondoltam rá, de csak futólag. Hogy jutottunk el idáig?

Könnyű lenne azzal magyarázni Law folyamatos érdeklődését a velem töltött idő iránt, hogy csak megtűr engem az egész korrepetálási dolog miatt. Csakhogy már hetek teltek el azóta, hogy beleegyeztem, hogy segítek, és mindketten betartottuk a megállapodásunkban vállaltakat. Szóval szerintem nem azért, mert úgy érzi, hogy a seggemet kell nyalnia, csak azért, hogy biztos legyen benne, hogy nem lépek le hirtelen. Azt hiszem, lehet, hogy egy pszichopata, aki csak játszadpzik velem, de tudományosan szólva, ennek kicsi az esélye. Úgy értem, hogy körülbelül egy a tízmilliárdhoz esélye van.

Mégis furcsa, mert én pont az ellentéte vagyok Law-nak. Ő olyan, mint a nap, fényes és meleg, én pedig olyan vagyok, mint egy barna törpe, túl kicsi ahhoz, hogy csillagnak nevezzék, és olyan jelentéktelen, hogy a legtöbb ember nem is tudja, hogy létezik.

Kényszerítem magam, hogy nevessek. – Úgy értem, miről beszélgetnénk egyáltalán, igaz?

Valamiért Law mosolya ugyanolyan erőltetettnek tűnik. – Igaz – mondja.

Talán nem kellett volna felhívnom a figyelmét arra, hogy csak az idejét pazarolja azzal, hogy velem lóg? Talán ez az a pillanat, amikor rájön, hogy valami mást is csinálhatna sokkal menőbb emberekkel?

Kellemetlen, üres érzés kerít hatalmába.

Így tovább, Andy.