8.-9. Fejezet

 

Nyolcadik fejezet

Law

 

Fordította: Aemitt

 

Már két hete, hogy Andy elkezdett tanítani engem, hogy hogyan korrepetáljam a csapatot. Minden foglalkozásunkat úgy szerveztük meg, hogy Andy a tényleges korrepetálás előtti este jön el hozzám, így minden információra emlékszem, amikor a srácok elé lépek, és igyekszem a lehető legjobban elismételni Andy előző esti leckéjét.

Az első korrepetálás... nagyjából rendben volt. Úgy tűnt, mindenki értette, amit mondtam. Andy összeállított egy saját kis tesztet, amit a korrepetálás végén kellett kitölteniük, és mindannyian átmentek, így ezt sikerként könyvelhettem el.

Azóta azonban a dolgok egyre rosszabbul mennek. Úgy értem, Andy megteszi a magáét, de túlzásba viszi az olyan extrákat, mint a kvízek és a jegyzetlapok. De az a helyzet, hogy még ha mindent, amit Andy előzőeste elmondott, másnap el is papolok a srácoknak, akkor sem tudom a választ az összes kérdésre, amit feltesznek nekem, és öcsém, nekik aztán vannak kérdéseik.

Az előző oktatókkal a srácok csak ültek ott, unottnak és érdektelennek tűntek. Motyogva válaszoltak, és soha nem voltak kérdések, kivéve azt az egyet, amikor Jared tudni akarta, mennyi az idő, mert randevúja van.

Kiderült, hogy Andy órái annyira jók, hogy az emberek tényleg megértik, miről beszél. Ahelyett, hogy a könyvből idézné fel az anyagot, Andy minden egyes témát a való élethez köt, ami megkönnyíti az egyébként nehéz fogalmak megértését.

A probléma az, hogy még mindig képzetlen tanár vagyok, ezért rossz dolgokat mondok, kételkedem magamban, és ez látszik rajtam. Ez pedig ahhoz vezet, hogy a csapatnak még több kérdése lesz, és amikor már nem tudok megbirkózni velük – mert Andy sok kérdést előre látott, és jegyzetelt, hogy mit kell mondanom–, akkor jönnek a rettegett ellenőrző kérdések, és ez általában azt jelenti, hogy nagy szarban vagyok, mert baszd meg, ha tudom, hogy két tárgy ütközésekor a végső össznyomaték megegyezik-e a kezdeti össznyomatékkal.

Néhány régi csapattársam szokásává alakította, hogy végigülje a korrepetálást, mert tudják, hogy túlságosan belemerülök a dolgokba, ezért beugranak, és megpróbálják eljátszani velem a tanárt. Vagy talán csak a móka kedvéért csinálják. Úgy érzem magam, mint egy hozzá nem értő apa, aki megpróbálja átverekedni magát a gyerekei hetedikes matekfeladatain.

A mai este különösen brutális volt. A lecke a vektorokról szól, és bár Andy tegnap elmagyarázta nekem, tudtam, hogy a mai nap nehéz lesz, mert a vektorokkal kapcsolatos tudásom több mint hiányos. Absztrakt szinten értem, de a tudásom átadása másnak egy nagy, kövér nulla. Kívülről megtanultam Andy előadását és előadtam, de ez nem állította meg a kérdések áradatát. És drága sárkányok anyja, voltak kérdéseik.

Az este végén úgy érzem magam, mint a leghülyébb faszfej a Föld bolygón, mert ahogy az új szokásunkká vált, a korrepetálással alulmúltam a teljesítményt.

Mark, a középcsatár, arccal előre a kanapéra borul, amikor a bejárati ajtó becsukódik, és valamit a párnába motyog. Jordan csak bámul egyenesen előre, mintha egy rémálmot élne át újra, amiből nem tud felébredni. Nem hibáztatom érte; kiváló kapus, de a fizika terén elég reménytelen.

Harmadéves koromban hárman egy házban laktunk, és jó barátok voltunk, de mióta elvállaltam a segédedzői posztot, azóta van ez a feszültség hármunk között. Az új pozícióm már nem igazán engedi, hogy elmenjek a csapattal inni, és olyan feszélyezettség van köztünk, ami korábban nem volt. De legalább egy kis bajtársiasság megmaradt köztünk. A többi csapattársam azt az álláspontot képviseli, hogy mivel most már az edzői stáb tagja vagyok, nem lehetünk többé barátok. Gondolom, ez várható volt, de még mindig időről időre felbosszant.

– Csak én érzem úgy, vagy napról napra butábbak leszünk? – emeli fel Mark a fejét a párnáról, és elkomorul.

– Nem fogok hazudni neked, ember – mondja Jordan. – Mindig is ilyen voltál.

Mark beint neki. – Legalább a külsőm mellettem szól.

– Így kell optimistának lenni. És igazad van, mindig is volt egy bizonyos demográfia, amelyik inkább a buta, csinos lányokra hajt, szóval nem lesz semmi bajod.

Egy darabig csendben ülünk, amíg Mark fel nem sóhajt. – Mi a fene értelme van ennek az egésznek? – rám néz. – Ne vedd sértésnek, haver, de te nem vagy felkészülve erre a szarságra. Egyikünk sem. Úgy értem, bassza meg, én magam is alig mentem át az elsőéves fizikán, és az még Shaw előtt volt.

Jordan az alsó ajkába harap, és megerősítően morog.

– Különben is, nem mintha ez egyáltalán a mi kibaszott problémánk lenne – folytatja Mark, és ásít. – Nem mintha megbuknánk. Azt mondom, hadd találják ki ők maguk. Ha megbuknak, akkor megbuknak. Ügy lezárva.

– Nos – mutatok rá. – Megbuknak, és több mint a fele nem játszhat, mert túl alacsony lesz az átlaga.

Nem ez az első alkalom, hogy ezt a beszélgetést folytatjuk. Mark jó srác, de kemény gyerekkora volt, nevelőszülőknél élt. Volt néhány szar ideiglenes elhelyezése nem éppen ideális nevelőszülőknél, ezért van benne egy határozott, mindenki magának való hozzáállás, amit legtöbbször még mindig nehezen tud lerázni. De kezd javulni. Amikor csatlakozott a csapathoz, úgy kaparintotta meg a korongot, mintha ő lenne az egyetlen ember, aki képes gólt lőni.

– Talán ez lesz az a seggberúgás, amire szükségük van, hogy összeszedjék magukat. – Mark megvonja a vállát.

– Talán. Vagy, és itt most tarts velem, talán egy csapat vagyunk, és fedezzük egymás hátát.

Mark erre csak a szemét forgatja. – Neked van a legrosszabb hős-komplexusod.

Erre felhördülök. Nem először hallom ezt magamról, és kurvára utálom. Tisztességes ember vagyok, aki szeret besegíteni, amikor csak tud. Mi a baj ezzel? Nem mintha aktívan próbálnám megtalálni a bajba jutott embereket, és kényszeríteni őket, hogy elfogadják a segítségemet. – Ez nem hős-komplexus. Én csak nem szarok rá mindenre. Mi a megoldásod arra, ha nincs elég rendes játékosunk a keretben, mert a fele bukásra áll fizikából?

– Én csak azt mondom, hogy talán abba kéne hagynunk a kényeztetésüket, és akkor majd felnőnek, és nem buknak meg – válaszolja Mark.

Csalódottan felnyögök. – Ezt már megpróbáltuk.

– Én csak arra emlékszem, hogy megmozgattál néhány szálat, és bejuttattad magad a dékán irodájába, ahol meggyőzted őt, hogy kényszerítse Shawt, hogy engedje megismételni azt a tantárgyat ezen a nyáron, ami miatt valószínűleg eleve kiakadt. Mostantól valószínűleg szándékosan fogja megbuktatni az összes hokist.

– Az osztály több mint hetven százaléka megbukott – mondom nyugodtan. – Épp csak rá mutattam a dékánnál erre. Ő csak abban értett egyet, hogy lehet, hogy nem kizárólag a diákok hibája. Nem kértem, hogy követelje meg Shawtól az osztály megismétlését. Ez az ő előjoga volt.

– Te avatkoztál bele – állapítja meg Mark határozottan.

– Baszd meg – akadok ki. – Azt tettem, ami szükséges volt, és eredményt értem el. És hadd jegyezzem meg, hogy senki sem kérte, hogy itt legyél. Ha nem akarsz segíteni, szabadon távozhatsz.

– Anya, apa, hagyjátok abba a veszekedést – csendül fel Jordan unott hangja a szoba másik végéből. Felém fordul. – Law, te kurvára beleavatkoztál. Ismerd el! – Ezután Markkal néz szembe. – Te pedig hagyd abba a nyafogást. Tévedsz vagy sem, ha Law nem lett volna hajlandó tűzön-vízen átmenni ezért a csapatért, akkor rábasztunk volna, és ezt te is tudod.

Mindketten Jordanre meredünk, de igaza van, és ezt mindketten tudjuk.

– Igen, rendben van – sóhajtott végül Mark. – Bocs, haver. Csak ez kurvára frusztráló. Biztos vagy benne, hogy ez az Andy srác nem lenne hajlandó eljönni tanítani magától? Valószínűleg többet tudnánk neki fizetni, nem?

Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Andy nem fogadta el a pénzemet, mondván, hogy már így is segítek neki Falconnal, így nem lenne fair, ha még fizetnék is neki.

– Nem a pénzről van szó – mondom. – Jogos fóbiája van. Látnod kellett volna az arcát, amikor azt mondtam neki, hogy hét embert kell korrepetálnia. Olyan gyorsan elsápadt, hogy azt hittem, valaki kiszívta az összes vért a testéből.

– Még mindig kitalált kifogásnak hangzik – morogja Mark.

Meglökdösöm a vállát. – Így kell érzéketlen seggfejnek lenni. Különben is, nem mintha kényszeríthetnénk, hogy korrepetálja a srácokat. Ha azt mondja, hogy nem tudja megcsinálni, akkor nem tudja megcsinálni, és kész.

– Mi van, ha... – Jordan összeszorítja az ajkait, és a homlokát ráncolja, mintha egy futó gondolatot próbálna elkapni. Olyan sokáig hallgat, hogy Mark türelmetlenné válik.

– Mi van ha, ha mi lenne? – csattan fel. – Haver, csak bökd ki.

Jordan Markra nézett. – Csak egy gondolat, de mi lenne, ha Andy eljönne a korrepetálásokra? Nem tanítani, hanem a hátsó sorban ülni és hallgatni, és aztán mondjuk leírhatja a válaszokat az összes kérdésre, és mi majd felolvassuk őket hangosan vagy ilyesmi.

Megdörzsölöm a homlokomat. Ez egy ötlet. Talán nem túl jó, és a fene tudja, hogy Andy egyáltalán hajlandó lenne-e belevágni, de lássuk be, túl mélyen benne vagyunk ebben a nevetséges tervben, úgyhogy akár a végsőkig is vihetjük.

Sóhajtok. – Azt hiszem, akkor beszélek vele.

 

________

 

Ahogy az várható volt, Andy nincs elragadtatva az ötlettől, de beleegyezik, hogy kipróbálja, miután elküldtem neki körülbelül harminc különböző sms-t. Próbáltam megkérdezni telefonon, de letette, így egyik sms-t a másik után küldtem, próbáltam meggyőzni az álláspontomról.

Gyakorlatilag már könyörögtem, mire válaszolt: – Jó. Megteszem. Most pedig ne zaklasson tovább.

Lehet, hogy egy kicsit frusztrálom. Nem számít. Bármennyire is etikátlan, a cél szentesíti az eszközt, így bár ellentmondásos érzéssel tölt el, hogy egyre távolabb kényszerítem Andyt a komfortzónájától, megteszem, mert önző seggfej vagyok.

Hétfőn lesz a következő találkozónk. Péntek reggel óta nem láttam Andyt, amikor elmentünk edzeni. Amikor kopogás hallatszik az ajtómon, már várom, és sokkal gyorsabban sietek át a lakáson, mint ahogy az menőnek mondható.

Kinyitom az ajtót, és megdermedek.

A srác, aki előttem áll... nos, egyértelműen Andy, de nem úgy néz ki, mint az az Andy, akit én ismerek. Eltart egy másodpercig, mire rájövök, hogy mi az.

A haja.

Valaki megszelídítette.

Míg korábban őrült hullámokban és szálakban szanaszét lebegett a feje körül, most rendezett fürtökben van. Még mindig elég hosszú, de a vad oroszlánsörény, ami Andy haját korábban jellemezte, most visszafogott.

Jól néz ki. Határozottan. Szürke szemei még jobban kiemelkednek most, hogy tényleg látni lehet őket. Szóval igen, jól néz ki. Teljesen. Fogalmam sincs, miért érzek vágyakozást Andy régi haja után. Ez hülyeség.

Ebben a pillanatban valami mást is észreveszek, és kétszer is megnézem. A szemei.

– Hol van a szemüveged? – fakadok ki.

– Kontaktlencse. Azokban még nem vagyok biztos. Két órába telt, mire be tudtam tenni őket. Nem vagyok benne biztos, hogy megéri a fáradtságot.

Csak bámulok.

Andy, a maga részéről meglehetősen nyugtalannak tűnik. Nyűgös és kissé ideges, miközben a táskája pántjával játszik. Mintha a véleményemre várna.

– Másképp nézel ki – mondom, mert mondanom kell valamit. Nem állhatok csak úgy itt, és nem bámulhatom őt. A kezdeti sokk elmúlt, de nehezen rázom le magamról ezt a változást, és nehezen tudok normális emberként viselkedni.

– Igen – mondja Andy, és megköszörüli a torkát. Megnyalja az ajkát, kiegyenesedik, és a szemembe néz. – Itt volt az ideje az éves hajvágásomnak – viccelődik, én pedig nevetek, de erőltetettnek hangzik. Andy válla ismét leereszkedik, és elfordítja a tekintetét. – Bejöhetek? – kérdezi, és sietek, hogy eltűnjek az útjából.

Leveszi a cipőjét és a kabátját, és a nappaliba megy, hátizsákját pajzsként maga elé tartva.

Utána megyek, és helyet foglalunk a kanapén. Andy teljes csendben előveszi a könyveit és a jegyzeteit. Miért olyan kínos ez az egész? És akkor döbbenek rá. Megbántottam az érzéseit. Bármennyire is laza és visszafogottnak tűnik Andy, azért akarta ezt az átalakítást, mert nem érezte jól magát a saját bőrében. Nem érezte, hogy elég jó ahhoz, hogy az emberek felfigyeljenek rá. És ahelyett, hogy bókoltam volna neki, úgy bámultam, mintha egy plusz fejet növesztett volna. Hivatalosan is béna vagyok. De tudok jobbat is.

– Tetszik a hajad – mondom. – Jól nézel ki.

Még egyszer megköszörüli a torkát, és egy gyors pillantást vet rám a válla fölött. – Igen. A minap találkoztam Triciával, és elküldött ehhez a fodrászhoz. Umm, pompadúrt akart csinálni. Kurvára fogalmam sem volt, mi az, és nem igazán tudtam előtte rákeresni az interneten, úgyhogy inkább kihagytam. Csalódott volt, de utánanéztem, és semmiképp sem tudtam volna úgy formázni, hogy ne úgy nézzek ki, mintha egy fűnyíróval történt volna egy szerencsétlen incidens. Szóval igen, még jó, hogy nem mondtam igent. Mindenesetre ezt találta ki. – A hajvégeit babrálja. – Kevesebb a hajam, mint korábban, de nem nézek ki felismerhetetlenül, szóval úgy gondolom, ez már egy győzelem.

Elkalandozik, de valahogy aranyos. Még sosem láttam Andyt ennyire zavarban.

– Dögösen nézel ki – mondom, és azonnal elkezdem túlgondolni a dolgot. Mondanál ilyet egy barátodnak? Mondanám-e ezt Marknak, Jordannek vagy bármelyik csapattársamnak? És ez egy hatalmas nem. Mark halálra röhögné magát, ha megmondanám neki, hogy szerintem mennyire szexi. Talán nem kellett volna mondanom? Andy és én barátok vagyunk, és a barátok nem flörtölnek egymással.

Andy azonban láthatóan megnyugszik, és rám mosolyog. Az igazi, széles, foghíjas Andy-vigyor, amit megszerettem, és azt gondolom, bassza meg, dögös, akkor miért ne tudassam vele? Andyre ráférne egy kis önbizalom-növelés, és milyen barát lennék, ha nem én lennék az, aki ezt megadja, ha alkalom adódik rá?

– Köszi. Nekem is tetszik. Egy pillanatig azt hittem, hogy nem tudom végigcsinálni ezt az átalakítási dolgot, de tetszik az eredmény. Reményt ad arra, amikor Triciával eljutunk a ruhavásárlásos részhez.

– Ez mikor lesz?

Megvonja a vállát. – Még nem tudom. Előbb elő kell állnom a költségvetéssel, de valószínűleg hamarosan. Már kiürítette a szekrényemet, úgyhogy mostantól, ha azt látod, hogy csak ugyanaz a két póló és egy nadrág van rajtam, az azért van, mert szó szerint nincs más ruhám. Úgy tűnik, a szekrényem egy katasztrófaövezet.

– Kidobta a pólóidat? – kérdezem megdöbbenve. – Szeretem a pólóidat. Nagyon viccesek.

Andy elpirul és megvonja a vállát. – Hagyott nekem néhányat, de nem éppen sikert sikerre halmozó felnőttről ordítanak, úgyhogy a legtöbbnek mennie kellett. Nem lesz semmi baj. Azokkal a pólókkal is együtt tudok élni, amelyeken nincsenek szlogenek.

Mosolyt ragasztok az arcomra. Andy nem úgy néz ki, mintha nagyon hiányoznának neki a ruhák, úgyhogy gondolom, jól van, és nincs okom rá, hogy az ő nevében felhúzzam magam.

– Amíg boldog vagy – mondom, mert támogató barátként viselkedem, és ez a dolgom.

– Eh. – Megvonja az egyik vállát, és egy félmosolyt villant felém. – Bármikor visszatérhetek a régi kerékvágásba, ha nem tetszik az eredmény.

Bólintok. – Persze. A haj visszanő, meg minden.

– Pontosan – bólint.

Én is bólintok.

Olyanok vagyunk, mint két hasbeszélő baba, akiknek a feje fel-le billeg.

– Elkezdhetjük? – kérdezi Andy.

– Ó, igen. De mielőtt elkezdenénk, csak meg akartam erősíteni, hogy ott leszel-e a holnapi korrepetáláson?

Andy lemondóan pislog. – Igen, ott leszek.

Bűntudat marcangol. Szar barát vagyok, és szarul érzem magam, hogy ezt teszem Andyvel, de szükségünk van rá, és nem mintha kényszeríteném, hogy beszéljen vagy ilyesmi. Csak üljön és hallgasson, és talán később lesz néhány gondolata arról, hogyan lehetne kevésbé fájdalmasabbá tenni ezt a folyamatot. Igen. Ez egy elég ésszerű kérés. Úgy értem, más lenne, ha rávenném, hogy megtartsa az órát, vagy ilyesmi, de ő csak megfigyelőként lesz ott. Legalábbis én így képzelem.

– Oké. Jó – mondom.

– Igen – válaszolja. A kínos helyzet visszatért, és ez addig tart, amíg Andy két órával később el nem megy.

Lehet, hogy ezt most elszúrtam.

 

________

 

Andy késik.

– Nem fog jönni – mondja Mark, az örök optimista.

Megnézem a telefonomat. Nincsenek üzenetek.

– Itt lesz – ismétlem makacsul, ahogy az elmúlt húsz percben számtalanszor megtettem.

Mark csak megrázza a fejét, és duzzogva a kanapéra veti magát. Teljesen új megbecsüléssel tekintek a tinik szüleire.

– Hé, edző! – Kevin, az egyik újonc, az étkezőbe vezető ajtóban téblábol, amelyet a korrepetáláshoz rendeztünk be. – Kezdhetnénk talán? Nekem később van ez a dolog.

Eltűnik, miközben felállok, és kivonszolom magam az ebédlőbe, hogy mindenkit szórakoztassak a Newton három törvényéről szóló előadásommal. Minden egyes leckével érzem, hogy az önbizalmam annyi csapást kap, hogy a dolog már feketére és kékre van verve. Szükségem van arra, hogy ez az óra jól sikerüljön, különben nagyon nehéz lesz továbbra is azt mondogatni mindenkinek, beleértve magamat is, hogy ez a másodkézből való korrepetálás jó terv.

Éppen a magyarázat közepén tartok, amikor felemelem a tekintetem, és látom, hogy Andy besurran a helyiségbe.

– Bocsánat – szólal meg, miközben hátát a falnak támasztja, és elhelyezkedik, hogy hallgasson. Idegtépő, hogy fizikából korrepetálást tartok, amikor egy valódi fizika szakos hallgató is jelen van. Nem számít, hogy szóról szóra azt idézem, amit Andy mondott nekem.

Elmagyarázom az erőt, a tehetetlenséget és a tömeget, mielőtt elmondanám a mozgás három törvényét. Azt hiszem, egész jól csinálom, de amikor elővesszük azt a részt, ahol a képletek jönnek, az egész szarul sül el. Bármennyire is próbálkozom, kifogytam az ötletekből, hogyan magyarázzam el ezt a témát úgy, hogy az emberek ne bámuljanak rám üres tekintettel. Papagájként ismételgetem, amit Andy leírt nekem, de nyilvánvaló, hogy Newton törvényeiben körülbelül olyan jártas vagyok, mint egy tintahal.

A srácok legyőzöttnek tűnnek. A vállaim megereszkednek. Kudarcot vallottam. Valójában átbasztam a csapatot, mert Marknak igaza van. Ha nem avatkoztam volna bele, és nem mentem volna a dékánhoz, az nem kényszerítette volna Shawt a kurzus megismétlésére, és nem neheztelne a diákokra.

Logikailag tudom, hogy hagynom kellett volna, hogy az orrom beleütése nélkül játszódjon le a dolog, de szeretem a hokit. Mindig is szerettem és mindig is szeretni fogom, és az edzősködés az egyetlen módja annak, hogy részese lehessek a játéknak.

Az orvos diagnózisa, miszerint hipertrófiás kardiomiopátiát állapított meg, teljes sokként ért, és feldolgozni a tényt, hogy huszonkét éves koromban, amikor tényleg azt hittem, hogy az NHL felé tartok, szögre kell akasztanom a korcsolyámat, a legnehezebb dolog volt, amit valaha tettem. Valahogy mégis folytattam, annak ellenére, hogy akkoriban az egyetlen kilátásom a jövőre nézve az volt, hogy apámnak dolgozom.

De aztán Williams edző megkeresett, és felajánlotta nekem a segédedzői állást, és hirtelen az életem már nem tűnt olyan sivárnak. Belevetettem magam a munkába, és kiderült, hogy nem is vagyok olyan rossz ebben az egész edzősdi dologban. Először attól féltem, hogy vigaszdíjnak fogom érezni, hogy a végén neheztelni fogok azokra a srácokra, akiknek még mindig van esélyük az NHL-re, de már két éve csinálom, és minden egyes héttel egyre jobban szeretem.

Ezért is olyan fontos, hogy a csapat jól teljesítsen. Rendbe kell hoznom ezt a fizikai helyzetet, különben a csapatnak annyi, és nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy a csapattal együtt az én esélyeim is elszállnak. És már tudom, milyen sivár volt az életem, amikor arra gondoltam, hogy egész hátralévő életemben apámnak kell dolgoznom, szóval a kudarc nem opció. Azért csinálom az üzleti adminisztrációs mesterdiplomámat, hogy a szüleimnek örömet szerezzek. Nem fogom feladni a saját álmomat a fizika miatt.

Andyre nézek, felkészülve arra, hogy szánakozó arckifejezést fogok látni, mert mennyire elbaszom ezt a leckét, de meglepetés vár rám. Andy egyenesen előre bámul, sápadtan, és valahogy úgy néz ki, mint aki inkább elmenekülne, minthogy egy perccel tovább maradjon itt. De azért nem megy el. Ehelyett lassan kiegyenesedik, és bár úgy néz ki, mint aki kész lenne elmenekülni, megköszörüli a torkát, és beszélni kezd.

– Jól van, képzeld el, hogy a jégen vagy. Van egy kapu és van egy korong. Mivel hokis vagy, meg akarod adni a közönségnek, amit várnak, és gólt akarsz lőni. Tehát megütöd a korongot, és az átcsúszik a jégen. De várj! Ott van egy játékos az ellenfél csapatából, és oda dugja az ütőjét, ahol nem kellene lennie, és megérinti a korongot. A korong megváltoztatja a mozgását, és te nem lősz gólt. Newton tehát lényegében azt mondja, hogy csak erővel lehet valamit rávenni arra, hogy megváltoztassa a mozgását. Ha semmi sem állítja meg a korongot, akkor az egyenes vonalban fog mozogni. Örökké.

Az összes srác megfordult, hogy Andyvel szembenézzen. Az arckifejezése tiszta rémület, de ahelyett, hogy elfutna, rám néz, az alsó ajkába harap, és lassan, tétován elindul a terem eleje felé. Még mindig sápadt, és úgy néz ki, mintha inkább egy tűzokádó sárkánnyal ebédelne, minthogy itt legyen, de tovább harcol.

– Nem tudnátok talán mindannyian a jegyzeteiteket nézni, és úgy tenni, mintha nem lennék itt? – kérdezi. Mintha felismernék, hogy Andy lehet a megmentőjük, mindenki határozottan a jegyzeteire szegezi a tekintetét. Andy mély levegőt vesz. Egy gyors ihletrohamban Andy felé tolok egy széket, majd magamnak is ragadok egyet, és leülök vele szemben.

– Zárd ki őket – mondom. – A lakásomban vagyunk, és ez a szék csak egy nagyon kényelmetlen kanapé. Szóval... ismételd meg, amit tegnap mondtál. Szar tanuló vagyok, úgyhogy nem emlékszem.

Andy vesz egy mély lélegzetet. Még mindig kissé zöldesnek tűnik, de a tekintetét rajtam tartja, és újra beszélni kezd. – Szóval most azt mondod, de Andy, olyan, hogy perpetum mobile, nem létezik, és igazad lenne. Nincs, de...

És máris elhallgat. Csak egy percbe telik, mire Andy belevág. A tekintetét továbbra is szigorúan az enyémre szegezi, és lassan eléggé ellazul ahhoz, hogy az órát tényleg kezdjük úgy érezni, mintha csak egy lenne a foglalkozásaink közül, amiket a nappalimban tartunk. Végül Andy elfordul tőlem, lopakodó pillantásokat küld a hallgatósága felé, és feláll, hogy felírjon egy képletet a táblára.

Andy mindhárom törvényt végigveszi mindennapi példákon keresztül. Szinte zökkenőmentesen illeszti be a képleteket az előadásába, és még néhány viccet is elsüt. Igaz, hogy ezek fizikaviccek, így abszolút senki sem érti őket, de a srácok úgy tűnik, rájöttek, hogy Andy a legjobb esélyük arra, hogy átmenjenek Shaw óráján, így udvariasan kuncognak, és megtartják a mi a fasz képüket arra az időre, amikor Andy hátat fordít nekik.

Andy olyan könnyedén magyarázza el az összes problémát, hogy nehezen jut eszembe, miért nem tudok én is ugyanilyen könnyedén beszélni Newtonról. A srácok olyan elkötelezettnek tűnnek, amilyennek még sosem láttam őket.

Az óra végén a srácok megtapsolják Andyt. – Haver, miért nem hoztad el ezt a srácot már az elején? – kérdezi Jared, amikor kifelé menet elhalad mellettem. – Ne vedd sértésnek, de elég szar vagy a korrepetálásban.

– Köszi – mondom, miközben Mark valahol mögöttem kuncog, de boldognak tűnik. – Jobb, ha ráveszed, hogy beleegyezzen, hogy folytassa a korrepetálást. Nem érdekel, mibe kerül. Pénz, a kocsid, egy kibaszott szopás, csak vedd rá, hogy beleegyezzen a folytatásba – motyogja, mielőtt kisétál a többiek után.

Andy helyet foglalt. Kábultnak tűnik, de már nem olyan sápadt, és egy apró mosoly ül az ajkán.

Felnéz, amikor közeledem, és mosolya kiszélesedik. – Szánalmas, hogy ettől totál felpörgött az adrenalin szintem? – kérdezi. Megrázza a kezét. – Így érzik magukat a bázisugrók? Mert ha igen, akkor jegyezz elő engem is.

– Jó, kicsit remélem, hogy meg akarod majd ismételni, mondjuk hetente kétszer, ugyanitt, ugyanebben az időben? – Ugrok bele a kérdésbe, és nem viccelek. Egy kicsit sem. Bűntudatom van, amiért nyomást gyakoroltam rá, de nem eléggé ahhoz, hogy elengedjem. Mármint, ha Andy nem hajlandó ide visszajönni, akkor nem tehetek semmit, de basszus, nagyon remélem, hogy nem így lesz. Szerintem a srácok fellázadnának, ha az én szánalmas tanítási kísérleteimet kellene elviselniük.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy ilyen érzés betépve lenni – motyogja magában Andy. – A picsába. Biztos vagyok benne, hogy később megbánom, de megteszem.

Megkönnyebbülés. Csak ezt érzem. Egészen biztos vagyok benne, hogy most már nyugodtan mondhatom, hogy mindent megtettem a csapatomért.

Kilencedik fejezet

Andy

 

Fordította: Aemitt

 

Az adrenalin szint rövid ideig tart. Ki gondolta volna, igaz?

Én.

De most...

A fürdőszobában vagyok, hiperventillálok. Egy óra múlva korrepetálásom lesz, de nem tudom magam rávenni, hogy megmozduljak. Mit képzeltem, hogy belementem ebbe a szarba?

Még jobb, miért nem maradtam csendben, amíg Law megpróbálta átrágni magát Newton törvényein? De nem, sajnálnom kellett a srácot, és meg kellett élnem a bátorságom pillanatát, amikor berontottam és megmentettem a helyzetet. Valószínűleg ez volt az egyetlen hőstettem, amit életemben elkövetek, szóval mi a fenéért pazaroltam el egy vacak korrepetálásra, ahelyett, hogy mondjuk berohantam volna egy égő épületbe, hogy megmentsek egy kiskutyát? Csak találgatni lehet.

Egy kopogás az ajtón visszahoz a valóságba, és emlékeztet arra, hogy az elmúlt negyven percben a fürdőszobát birtokoltam. Eszembe jut, hogy vannak szobatársaim, akiknek talán másra is szükségük lenne, mint hogy a tükörben bámulják magukat, szitkozódva és káromkodva, miközben egyidejűleg egy papírzacskóba lélegeznek.

– Máris megyek – szólok ki gyengén, miközben egy újabb marék hideg vizet fröcskölök az arcomra. Kinyitom az ajtót, és egy mogorva Falconnal találom szembe magam. Visszajött a városba egy csapattársa születésnapi bulijára, de ez az első alkalom, hogy látom, mióta megérkezett, mert tegnap este megint Law-val lógtam, ma reggel pedig edzeni mentünk, aztán munkám volt, most pedig korrepetálásra kellene készülnöm.

– A francba – kiáltom, amikor megragadja a könyökömet, és beránt a szobámba, becsapva mögöttünk az ajtót.

– Ülj le – parancsolja, én pedig azonnal leülök az asztalom melletti székre. Abból ítélve, hogy milyen gyorsan követem a parancsát, kiváló katona lettem volna.

– Mi van? – kérdezem védekezően, amikor Falcon a szoba másik végéből rám mered.

– Drogozol? – kérdezi.

Nevetek, de Falcon nem mosolyog. – Várj... ez most komoly? – kérdezem. A válasz a humortalan arckifejezésében rejlik.

– Én nem... Miért tenném... Mi a fene, ember? – Zagyválom a szavakat.

Végighúzza a kezét a haján, és megrázza a fejét. – Mi mást kéne gondolnom? Két hete nem vagyok itthon, és te alig veszed fel a telefont. Egyetlen SMS-emre sem válaszolsz. Rory és Paul azt mondták, hogy már napok óta nem láttak. És most meg magadban beszélsz a fürdőszobában, sápadtan és remegve.

– És az első gondolatod az volt, hogy Jézusom, Andy biztos drogozik? – Ez egy olyan furcsa vádaskodás, hogy nehezen tudom eldönteni, hogy megsértődjek, vagy szétröhögjem az agyam.

Igaz, hogy a szokásosnál is elfoglaltabb voltam. A korrepetálás, a munka és az MIT-re való jelentkezésem tökéletesítése miatt alig volt időm a délutáni alvásra. Sőt, mostanában egyre gyakrabban kihagyom.

Zavartnak tűnik, ami jó, mert: drogok? Komolyan? Mi a faszom?

– Lehet, hogy zsigeri reakció volt, de nézd az én szemszögemből. Vasárnap újra elmegyek, Andy. Nincs időm közbelépni – mondja.

– Ó! Hát, akkor minden rendben van – mondom, a hangomból csöpög a szarkazmus.

Sokáig bámul rám, és minden egyes másodperccel egyre jobban ráncolja a homlokát, és hunyorogni kezd. – Mi a fene történt a hajaddal? – kérdezi végül.

A kezem a fejemhez lendül, és öntudatosan megsimogatom a hajamat. – Levágattam a hajam – mondom védekezően.

Ne kérdezd, hogy tetszik-e neki. Ne kérdezd meg, hogy tetszik-e neki.

– Tetszik?

A fenébe, Andy!

Úgy bámul a hajamra, mintha az valahogy megsértette volna, ami őrültség. Ha valamit, akkor a korábbi rendezetlen hajamat kellett volna inkább közszemlének tekintenie. Mindenki retinájának szívességet tettem azzal, hogy végre rendbe hoztam azt a rendetlenséget.

– Hát, nekem tetszik. – Magasabbra emelem az állam.

Valamit biztosan érzékel a hangomból, mert mindkét tenyerét felemeli.

– Nagyon rendezett – mondja, de továbbra is úgy bámul rám, mintha nem értékelné a változást.

– Micsoda elragadó kritika – mormolom magamban.

– Mit akarsz, mit mondjak? – elkeseredetten felemeli a kezét.

– Két napja vágattam le a hajamat – mondom. – Küldtem egy képet.

Jézusom, házaspárok vitája folyik, pedig még csak közel sem vagyunk ahhoz, hogy azok legyünk. Mi a fene bajom van?

Biztos ő is rájött erre. Falcon leül az ágyamra, és rám néz. – Sajnálom – mondja. – A drogos dolgokért és a – a fejem felé mutat – hajas dologért.

Leülök mellé. – Én is sajnálom – mondom. – Csak ideges vagyok, azt hiszem. Ah! – nyögöm. – Ez olyan kínos. Próbálok korrepetálni néhány embert, és kibaszottul kiborulok, mert ez egy csoport, és, hát, tudod, én és a nyilvános beszéd nem igazán passzolunk egymáshoz.

– Korrepetálsz? – kérdezi Falcon felhúzott szemöldökkel. – Mikor történt ez?

– Ez az, amit akkor csináltam, amikor azt hitted, hogy a szupertitkos drogos találkozóimon vagyok az új drogos haverjaimmal.

Megcsapja a tarkómat, miközben én lebukom és kuncogok. – Mi már beadtuk az umm... ecstasyt? Lehet ecstasyt injekciózni?

Falcon megrázza a fejét. – Szar drogfüggő lennél.

– A barátoknak nem támogatniuk kellene?

– Ebben nem.

Drámaian felsóhajtok. – Rendben. Akkor legyen így.

Néhány pillanatig csendben ülünk. Falcon szólal meg először. – Hiányzik, hogy veled lógjak. Régebben sokkal többet telefonáltunk és SMS-eztünk, de most olyan, mintha egyáltalán nem hallanék felőled.

A szívem megdobban a mellkasomban. Az, hogy Falconnak hiányzom, jó jel. Annak kell lennie. Valahogy akaratlanul is megvalósítottam azt az elvet, hogy a távolléttől a szeretet a szívet gyarapítja. Egy pillanatra megpróbálok sütkérezni ebben a tudatban. Furcsa, azt képzeltem, hogy jobb érzés lesz. Mint egyfajta győzelem. Ehelyett nem érzek semmit. Csak mintha regisztrálnám, amit Falcon mondott, de hiányzik belőlem a megfelelő érzelmi reakció.

Falcon meglök a vállával. – És veled mi van? – Imádnivalóan néz, teljesen bizonytalanul és kissé szégyenlősen. – Hiányoztam egyáltalán?

– Persze, hogy hiányoztál – fakadok ki, mert hiányozott. Nagyon is hiányzott. Csak eddig nem vettem észre, mert annyira lefoglalt a suli, a munka és a korrepetálás. Ennyi az egész.

– Nagyon is – mondom nyomatékosan, mert az első válaszom nem tűnik túl őszintének. Próbálom kijavítani, de most attól félek, hogy talán túlzásba vittem, és túl lelkesnek tűntem, ami furcsa lenne, ezért ököllel megütöm Falcon alkarját, és azt mondom: – Kinek ne hiányozna az a ronda pofád, mi, tesó? – A kanadai akcentus talán túlzás lenne.

Egy pillanatig bámul rám, de szerencsére nem hozza fel újra a drogot, ami valljuk be őszintén, nem lenne indokolatlan a kis bemutató után.

– Akkor talán jobban kellene próbálkoznunk – mondja Falcon, és Isten áldja meg, úgy tűnik, még mindig komolyan gondolja.

– Abszolút. – Nem vagyok hajlandó mást mondani, mert félek, hogy még furcsábbá teszem ezt az egész beszélgetést.

– Kezet rá?

Bólintok, ahogy éppen kezet fogunk. – Jövő hétvégén hazajövök, és együtt lógunk. Csak mi ketten. Olyan lesz, mint a régi szép időkben.

– Jól hangzik – mondja Falcon, mielőtt feláll, hogy távozzon. Épp amikor kilépne a szobámból, megfordul, és azt mondja: – Nagyon tetszik az új hajad. Jól áll neked.

Ez a megjegyzés eléggé eltereli a figyelmemet ahhoz, hogy eljutok a korrepetálásra anélkül, hogy újabb kiborulást kapnék, amit győzelemnek veszek.

Persze aztán megbotlom az egyik hokis óriási lábában, miközben remegve haladok a terem eleje felé, és az arcomon landolok, ami orrvérzéssel és Law tyúkanyóként való gügyögésével zárul. Egyszerre irritáló és aranyos, hogy egy ember mennyire ki tud borulni egy vérző orr miatt.

– Azt hittem, a hokisok rendszeresen összeverik egymást – morgom. A vécé fedelén ülök, és Law egy jégzselét nyom az orromra. – Nem azt kéne mondanod, hogy legyek férfi, és korrepetáljak, még ha fáj is?

– Megtenném, de még mindig szükségünk van rád, úgyhogy gondoltam, kedvesnek kell lennem veled, nehogy úgy dönts, hogy ez túl veszélyes, és soha többé ne gyere vissza.

– Önző sebápolás – viccelődöm, de Law elkomorul, és az arckifejezése savanyúvá válik.

– Ugye tudod, hogy csak vicceltem? – kérdezi, és úgy néz, mintha aggódna, hogy talán nem vettem észre.

– Nyugi, még ha minden bizonyíték az ellenkezőjére is mutat – mondom, miközben a duzzadt orrom felé mutatok –,hiszem, hogy egy aprócska szőrszálnyit érdekel a testi épségem.

Bólint, bár nem tűnik teljesen meggyőzöttnek, és továbbra is közel áll hozzám, a jeget az orromhoz nyomja, a másik kezével pedig megpróbálja letörölni a vért. Kész csoda, hogy nem törekszik még ennél is jobban.

– Szent szar! – nevetek. – Hagyd abba a téblábolást. Ez csak egy vérző orr.

Még öt percbe telik, mire Law kijelenti, hogy jól vagyok. Megmosom az arcom, miközben Law az ajtóból kiabál: – Logan, lemondanád a ma esti korrepetálást?

– Hé! Folytathatom – tiltakozom, de nem vesz rólam tudomást, és titokban megkönnyebbülök.

Logan bekukucskál, ahogy elhalad a fürdőszoba mellett. – Már elmentek – mondja. – Úgy rohantak ki az ajtón, mintha a nyári szünet kezdődne.

Law bosszúsan néz, miközben én kuncogok. – Attól még szép gesztusnak számít, még ha nincs is senki, aki tanúja lenne – biztosítom.

A szemét forgatja. – Nem értük tettem. Érted tettem.

Erre a belsőm felhevül. Nem tudom, hogyan nevezzem ezt az érzést, ami bennem van, de azt hiszem, a dédelgetés a legközelebbi szó. Túl nagyszerűnek érzem a barátságunkhoz képest. Logikailag tudom, de az érzés megmarad.

– Gyere – mondja Law. – Menjünk el hozzám, és lazítsunk.

Rámeresztem a szemem. – Ez nem vall rád. Test cserén estél át?

– Igen – mondja. – Élvezd ki, amíg lehet. Holnap újra megjelenik az önző változat.

Úgy hangzik, mint egy vicc, de a hangja egyenletes, mintha nehezen tudná meggyőzni magát arról, hogy a kijelentést annak szánja, ami furcsa. A srác mindent beleadott, hogy a csapata átmenjen ezen az órán. Több korrepetitort is talált nekik. Tárgyalt velem. Láttam a Newton törvényeiről szóló korrepetálását. Világos volt, mint a nap, hogy Law kívülről megtanulta, amit én tanítottam neki. Az egész dolog messze nem önzőség.

De nincs időm elmondani neki, mert mire utolérem, már félúton van kifelé az ajtón.

Mindössze öt perc alatt eljutok Law lakásához. Letelepszem a kanapéra, ő pedig előkészít nekünk egy tál popcornt, és az ölembe helyezi.

Megragadom a távirányítót, és bekapcsolom a tévét, miközben Law a konyhában van, és hoz nekünk valami innivalót.

– Mit akarsz nézni? – kérdezem, miközben a csatornák listáját lapozgatom.

Megvonja a vállát. – Nem érdekel. Te választasz – kiált át a válla fölött.

– Láttad már a Nuclear-t? – kérdezem, mert rengeteg lehetőség van, és én szarul tudok választani. Az első részt már láttam, és szeretném megnézni a többit is, úgyhogy úgy gondolom, akár azzal is kezdhetnénk. Úgy volt, hogy Falcon velem nézi meg, de unalmasnak találta, és még nem találtam rá időt, hogy egyedül nézzem meg.

Law leül mellém, és leteszi a lábát a kanapé előtt álló alacsony dohányzóasztalra. – Nem. De azért hallottam róla. – Egy marék pattogatott kukoricát dob a szájába. – Indítsd el.

– Biztos vagy benne? Elég lehangoló.

– Le akarsz beszélni róla? – kérdezi nevetve.

– Nem egészen. Az első rész nagyon tetszett, úgyhogy szeretném megnézni a többit is, de nem tudom, hogy ez a te műfajod-e.

– Nem tudod, hogy a nukleáris katasztrófák az én világom? – kérdezi vigyorogva.

Megnyomom a lejátszást a távirányítón. – És az időd, hogy válassz valamit, épp most fogyott el. Élvezd a halált és a szenvedést.

Az első epizódot már láttam, de kezdjük az elejéről. Nem telik bele sok idő, és teljesen elmerülök az epizódban. Tragikus történet, és a sorozat megfelelően sötét és komor, de annyira kurvára magával ragadó, hogy mire észbe kapok, már a második epizódon is túl vagyunk.

– Hűha – motyogja Law, miközben a gördülő címeket bámulja. – El tudod képzelni, hogy önként jelentkezel túlélők keresésére egy város alatti óvóhelyrendszerből, miután atombombát dobtak rá? Az a bomba eltörölte a helyet. Hogyan találják meg az óvóhelyeket? Az éjszaka közepén. Azzal a fenyegetéssel, hogy újabb bomba fog hullani, amikor az a faszfej tábornok úgy dönt, hogy kiadja a parancsot. – A feje a kanapé háttámlájának támaszkodik, de felém fordítja, miközben beszél.

– Ők tervezték a rendszert, tehát tudták, hol kell lennie a menedékhelyeknek – mondom.

– Igen, de te csak most láttad. Koromsötét volt odalent. Alig tudok tájékozódni, amikor éjszaka ki kell mennem a mosdóba, és az utcai lámpa pont a nappali ablakába világít – mondja.

Én meg kuncogok.

– Nem, de komolyan, önként jelentkeztek – mondja. – Önként jelentkeztek, hogy egy radioaktív városon keresztül sétáljanak. Úgy értem, ember, beszéljünk arról, hogy milyen ostobán bátrak.

Megvonom a vállamat. – Azt hiszem, vannak dolgok, amikért megéri meghalni.

– Hmm – motyogja egyetértésképpen. Egy darabig csendben maradunk, mielőtt Law újra megszólal. – Ha ez a való életben történne, szerinted lennének önkéntesek? Vagy mindannyian annyira önzőek vagyunk, hogy csak megráznánk a fejünket, és azt mondanánk: Nem, csinálja más. Úgy értem, elméletben jó dolog meghalni a nagyobb jóért, és könnyű elképzelni magunkat hősnek a saját kanapénk biztonságából, de vajon tényleg lenne-e bármelyikünknek hozzá bátorsága?

A plafont bámulom, miközben elgondolkodom azon, amit Law az imént mondott. – Szerintem, ha a kényszerhelyzetbe kerülnénk, lennének önkéntesek, az biztos. Még ha csak a legnyámnyilábblúzerek vannak is, akik elvégeznék a munkát, valaki közülük akkor is be fog állni.

Law elmosolyodik ezen. – Sokkal optimistább vagy, mint én.

– Én realista vagyok. – Kiegyenesedek, és Law felé fordulok. – Gondolj csak bele. Ha nem teszed meg, mindenki meghal, aki valaha is számított neked. A szüleid, a testvéreid, férjek, feleségek, barátok, barátnők. Lehet, hogy az emberek önmagukért nem lennének hajlandóak meghalni, de sokan közülünk megtennék a szeretteikért.

– Nem gondolod, hogy egy átlagember úgy gondolja, hogy valaki másnak kellene gondoskodnia erről a problémáról?

– Azt hiszem, mindig lesznek rendkívüli emberek – mondom.

– Bárcsak én is közéjük tartoznék.

– Nem gondolod, hogy az vagy?

– Szeretném azt hinni, hogy helyesen cselekednék, de ki a fene tudja?

– Szerintem egyikünk sem tudja, amíg nem kerülünk lehetetlen helyzetbe – értek egyet.

Vigyorog. – Tényleg szívás, hogy talán sosem fogom megtudni, hogy rendes ember vagyok-e vagy sem.

Ezen elgondolkodom egy kicsit. – Hősnek kell lenned ahhoz, hogy tisztességes ember legyél? – válaszolok. Kezd személyessé válni a dolog, ami az életem mellékszereplői mivoltáról szóló összes kinyilatkoztatásom miatt. Nem vagyok hős, határozottan nem, de még így is szeretném azt hinni, hogy lehetek nagyon is kivétel nélküli, és mégis jó ember.

– Azt hiszem, nem – mondja. – De azt hiszem, az emberekben ott van ez a veleszületett igény, hogy mindannyian hősök akarunk lenni.

Ez tükrözi a saját gondolataimat attól a naptól kezdve, amikor elkezdtem ezt az egész Project Hero átalakítás dolgot, ami ehhez a pillanathoz vezetett.

Úgy tűnik, hogy a szám úgy nyílik ki, mintha saját akarata lenne. – Én vagyok a mellékszereplő.

Hallottam már az idegen kéz szindrómáról, de most úgy tűnik, hogy az idegen száj szindrómára is van esélyem.

Law kérdőn felvonja a szemöldökét. Édes Istenem, legszívesebben befognám a számat, de a szavak elhangzottak, és most már nincs megállás.

– Tudod. Van a menő hős, akire mindenki hasonlítani akar, és van az a másik fickó. Ez vagyok én. A mellékszereplő.

Law a homlokát ráncolja, és kiegyenesedik. – Miből gondolod ezt?

– Kiterjedt kutatás és a karakterem alapos elemzése.

Law kuncog. – Hát persze. Kifejtenéd bővebben?

– Én vagyok az, aki a középszerűségemmel jobb színben tünteti fel a hőst – mondom, mintha ez lenne a legkézenfekvőbb dolog a világon.

– Mióta vagy te középszerű bármiben is? – Law őszintén zavartnak tűnik.

– Haver – nyújtom el, és magam felé gesztikulálok.

Law rám hunyorít, mintha ez a magyarázat nem lenne elég. – Igen?

Sóhajtok. – Én csak... nem vagyok elég, oké? Sosem voltam elég menő, elég magas vagy elég jóképű. Nem vagyok figyelemre méltó. És ezt nem azért mondom, mert sajnálom magam vagy ilyesmi. Csak egy megfigyelést teszek.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezi Law. – Hogy nem vagy figyelemre méltó. Nem elég jó.

Egy ideig gesztikulálok a kezemmel, a szavak valahol a légcsövemben ragadtak. – Csak... nincsenek meg a tulajdonságaim ahhoz, hogy hős legyek. Az emberekben általában van valami. Tudod, az a dolog, ami kiemeli őket a tömegből. Tudod, mi az én különlegességem? – Nem hagyom, hogy Law válaszoljon. Ez a kérdés amúgy is inkább költői jellegű. – Nekem nincs. Tudod, mit írtak rólam az évkönyvembe? Leginkább azt, hogy Falcon Asolával láttak. Ez volt a legemlékezetesebb tulajdonságom.

Law a homlokát ráncolja, miközben továbbra is engem bámul. Sokáig tart, mire megvakarja a fejét, és azt mondja: – Nem hiszem el, hogy ezt mondhatom, de az biztos, hogy a logikai nézeted ebben nem helytálló.

Ezt megdöbbenten fogadom. – Hogy érted ezt? Nekem több évnyi adatom van. Nem tudod csak úgy egyszerűen elhessegetni a kutatásaimat.

– Nem. Ami neked van, azok az összehasonlítások. Kedvezőtlenek, úgy tűnik, ami azt jelenti, hogy te, barátom, valami rendkívül tudománytalan dolgot tettél, és kiválogattad az adataidat.

Lihegve kapkodom a levegőt. – Megkérdőjelezed a módszereimet?

Law felhorkan,és forgatja a szemét. – Csak azt mondom, hogy ha ezt a logikát követed, akkor mindenki mellékszereplő.

– Ezt meg honnan veszed? – visszhangzom Law korábbi kérdését.

– Mindig találsz valakit, aki jobb nálad valamiben. – Vitatkozni akarok, de Law megállít, mielőtt kimondhatnám a szavakat. – Ez fordítva is működik, tudod? Ha jó vagy valamiben, mindig találsz valakit, akinek máshol és másvalamiben van tehetsége.

Ezen csak kuncogni tudok. – Nagyon diplomatikus.

Law megemel egy képzeletbeli kalapot, mielőtt folytatja. – Csak azt mondom, hogy ne hasonlítgasd magad másokhoz. És tudom, hogy ez manapság, amikor mindenki a közösségi médián keresztül nyomja le a torkodon az állítólagos eredményeit, már-már a lehetetlenség határát súrolja. Nehéz higgadtnak maradni, de a legtöbb dolog, amit mindenki mástól látsz, csak látszat, nem igaz? Mindannyian megpróbálunk jobbnak látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Ez az emberi természet, azt hiszem. Ne hagyd, hogy felemésszenek.

– Könnyebb mondani, mint megtenni – motyogom.

– Sajnos – ért egyet Law.

– Az... az átalakítás dolog? – kérdezem. A francba, ez most kínos lesz, de nem tudom megállni. Az idegen száj szindróma újra lecsap. – A fejemben Hős projektnek hívom. Tudod, a mellékszereplőből hőst csinálni.

Nem vagyok hajlandó Law-ra nézni. Be kellett volna fognom a számat.

Egy pillanatig mindketten hallgatunk, mielőtt Law újra beszélni kezd. – Nem tudom, számít-e a véleményem, de imádok veled lenni. Az egyedül végzett edzőtermi edzéseim szuper unalmasak most, hogy tudom, milyen érzés, amikor mellettem futsz, és feldobsz a vicceiddel. Vagy most – mutat a tévé felé –, csak úgy együtt lógni is olyan jó móka, mint már régóta nem volt. Okos vagy, elkötelezett és kedves. Arról nem is beszélve, hogy egy hatalmas szívességet is teszel nekem, ami talán a kulcsa annak, hogy a karrieremet a helyes útra tereljem. Te jó ember vagy, Andy Carter, és ami engem illet, ez a könyvemben hősnek számít.

Az agyam kiürül. Talán ez a legjobb dolog, amit valaha mondtak nekem. És Law olyan lazán csinálja. Mintha nyilvánvaló lenne. Mintha tényleg így látna engem. És ez nem olyan, mintha csak azért mondott volna néhány általános szót, hogy megnyugtasson. Nem ismerjük egymást olyan régóta, de megdöbbentő, hogy mennyire számít Law rólam alkotott véleménye.

Hirtelen könnyebbnek érzem magam, mint hónapok óta bármikor. És ez nem azért van, mert Law kimondta a „h” betűs szót, bár jó volt hallani. Hanem az a tény, hogy egy olyan remek és nagyszerű ember, mint Law Anderson, így lát engem– az igazi énemet –, és kedveli ezt a személyt. Ez valahogy nagyobb jelentőségűnek tűnik, mint az a tény, hogy a családom eléggé kedvel engem. Aztán megint, ők ragaszkodnak hozzám. Law véleménye sokkal... pártatlanabbnak tűnik.

Ez a beszélgetés sok gondolkodnivalót adott nekem.

Ránézek a telefonom órájára. Már éjjel fél egy van. – Hű, de későre jár – motyogom.

Law szeme csillog, amikor azt mondja: – Nincs kedved megnézni még egyet?

Tényleg haza kellene mennem. Késő van, és holnap mindkettőnknek korán kell kelnünk, de a lakásom üres, mert a srácok a szülinapi bulijukon vannak, így senkit sem fog érdekelni, hogy ott vagyok-e vagy sem. Nem vagyok hozzászokva az egyedülléthez.

Hat gyerekkel a családom háza mindig zajos volt, és ha az ember magányra vágyott, meg kellett vesztegetnie valakit azzal, hogy egy hétig elvégezte a házimunkát, hogy elhagyja a hálószobát. Az esetek felében ez nem is működött, mert az egyik testvért megvesztegeted, de a másik öt testvéred leszarta, hogy megígérted, hogy levelet gereblyézel Iannek, hogy elhagyja a közös hálószobát. Amikor főiskolára kerültem, egy kollégiumban laktam Falconnal együtt, később pedig egy lakásban. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogyan kell egyedül lenni. Mégis, itt maradni Law-val rossz ötletnek tűnik.

– Egye fene – mondom, teljesen figyelmen kívül hagyva a saját józan eszemet. – Kapcsold be.

Law nevet. – Ó, remek. Meg kell mondjam, kicsit megkönnyebbültem, hogy később nem kell hazudnom neked, hogy nem láttam a harmadik részt, amikor nélküled nézem meg, miután elmentél.

Elakad a lélegzetem. – Nélkülem nézted volna meg? Ez olyan, mintha árulás lenne, vagy ilyesmi.

– Hé! – tiltakozik. – Hibáztasd a sorozat készítőit. Tudnom kell, hogy az öngyilkos fickók találnak-e túlélőket.

Úgy teszek, mintha letörölnék egy könnycseppet a szemem sarkából. – Azt hittem, a barátságunk fontosabb neked.

Felemeli a kezét, és lépésről lépésre leereszti, mintha egy létra fokozatait utánozná. – A tévé, te, aztán minden más – mondja.

– Hűha. Én a hoki előtt vagyok? Le vagyok nyűgözve.

– Ó! – Úgy tesz, mintha a homlokát ráncolná. – Erről megfeledkeztem. Oké, helyesbítek. Hoki, tévé, te, minden más. – A vigyora olyan széles és gondtalan, hogy egy pillanatra megfeledkezem magamról, és csak bámulom.

Megjátszott felháborodásomban zihálok. – Az öngyilkos hajlamú csávók egy óvóhelyen ragadnak, amikor egy újabb bomba leesik – mondom, és élvezem a bosszúmat, miközben hadar.

– Spoilerek! – A szemei komikusan elkerekednek. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted. Át kell gondolnom a fontossági sorrendet. Lehet, hogy épp most rontottad le a pozíciódat a legalsó helyre. Közvetlenül az ananász és a kéksajt után. – Aztán hunyorogva rám szegezi a tekintetét. – Várj csak, honnan tudod ezt egyáltalán? Láttad a következő részt?

Nevetés közben felemelem a tenyeremet. – Nem, ígérem, hogy nem. Csak a trailert láttam, és elég nyilvánvalóvá teszik, hogy ez lesz a következő részben.

Rám mered. – Rendben, de honnan tudhatom, hogy nem fogod elkotyogni a többi fontos cselekménypontot?

– Ünnepélyesen megfogadom a... hokira – mondom –,hogy nélküled nem nézem meg a Nuclear-t. Még az előzetesek nézéséről is lemondok.

Horkant egyet. – Számít egyáltalán, ha nem is szereted a hokit?

– Igen, mert te szereted, és mivel eléggé kedvellek, eszembe sem jutna, hogy egy megszegett fogadalommal tiszteletlenül bánjak a kedvenc dolgoddal.

Kinyújtja a karját. – Kezet rá.

Kezet rázunk. Aztán bekapcsoljuk a következő részt.