4.-5. Fejezet

 

Negyedik fejezet

Law

 

Fordította: Aemitt

 

Szembe kell néznem a tényekkel. Zaklatóvá váltam. Már látom a távoltartási végzést a jövőmben. Mégis, ilyen messzire eljutottam, úgyhogy kár lenne most feladni.

Elhatároztam magam, kinyitom a kis olasz étterem ajtaját, és belépek. Kicsivel délután három óra után van, így az ebédidőnek már vége, és a hely csendes. Csak néhány ember foglal helyet az ablakok melletti asztaloknál.

Napsütéses délután van. Egy ideig úgy tűnt, hogy a nyár soha nem fog megérkezni, de az elmúlt egy hétben a nap úgy döntött, hogy akár már meg is jelenhet. A legtöbb ember kint ül, szívja magába a meleget és élvezi a friss levegőt. Andy nem. A srác bent parkol, és egy melegítő felsőt visel, mintha nem bízna abban, hogy az időjárás meleg marad.

Az orrát egy vastag könyvbe dugja, és rakoncátlan haja megint csak össze-vissza áll. A szemüvege lecsúszott az orráról, és nézem, ahogy a kisujjával visszatolja. Egy ceruza van az ajkai között, amit módszeresen tönkretesz, miközben úgy rágja, mintha csak hód lenne.

Nem veszi észre, ahogy közeledek felé, ezért úgy gondolom, hogy a bosszú egy szívás, és kikapom a ceruzát a fogai közül, hogy megmentsem szegényt.

Andy olyan zavart arckifejezéssel néz fel, mint amilyet az emberek akkor szoktak vágni, amikor teljesen a saját kis buborékjukban vannak, és eltart egy darabig, amíg eszükbe jut, hogy hol vannak és miért.

Homlokát ráncolja, és visszarántja a ceruzáját. – Megpróbálod szokásoddá tenni a dolgaim eltulajdonítását? – kérdezi. – Mert ha igen, akkor nekem is kellene szavazati jogom legyen benne, és erre határozott nemmel szavazok.

Mosolygok és helyet foglalok. Valamilyen oknál fogva élvezem a szóváltást ezzel az okoskodó sráccal. Szeretem, hogy ennyire őszinte. Az emberek általában nem ennyire őszinték abban, ahogyan a világ felé mutatják magukat. Mindannyian álarcot veszünk fel, amikor egymással foglalkozunk. Andy nem. Ő annyira hiteles, amennyire csak lehet. Most például éppen haragszik rám. Ez az arcára van írva. Nem sokan haragszanak rám, vagy ha igen, akkor biztos, hogy nem mutatják, úgyhogy határozottan más érzés olyasvalaki jelenlétében lenni, aki nem örül annyira, hogy lát engem.

– Apropó, hogy elviszem a dolgaidat – mondom, és Andy tárcáját az előtte lévő asztalra teszem.

Egy pillanatig bámulja a dolgot, mielőtt újra rám emeli a tekintetét, és elkomorul. – Elloptad a tárcámat? – kérdezi. Erős a felháborodás ebben a pillanatban.

– Megmentettem a tárcádat – helyesbítek.

Úgy bámul rám, mint aki nem hiszi el, amit hall. – A zsebemből? – kérdezi egyik szemöldökét lenyűgözően megvonva. A szupermodellek nagy pénzeket kapnak azért, hogy elsajátítsák ezt az arckifejezést.

Még soha senki nem vádolt meg lopással, szóval ez is egy újabb első alkalom, és nem túl kellemes. Andy kinyújtja a kezét, és elhúzza előlem a telefonját, a könyvét és az üres tányérját, közben végig a kezemet bámulja, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban elkaphatom valamelyik tárgyat. Még csak nem is próbál finoman fogalmazni.

Keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt. – Tényleg? A tányért is? Mégis miféle tolvajnak nézel engem?

– Nem túl jó tolvaj. Itt egy ingyen tipp: a gazdagoktól lopni jövedelmezőbb.

Megrázom a fejem. Rá kéne térnem az üzletre, és rávenni Andy-t, hogy a szarságok ontása helyett beleegyezzen a csapat korrepetálásába. Nincs sok időm. Fél óra múlva kezdődik az egyetlen óra, amin megígértem a szüleimnek, hogy részt veszek rajta a nyáron, de ahelyett, hogy odamennék, inkább helyet foglalok. Úgy tűnik, a Pénzügyi menedzsmentet ki kell hagynom. Milyen kár.

– Elméletben ez jó ötlet – értek egyet –, de mivel a pénztárcát általában úgy lopják el, hogy az ember nem csinál belőle Ocean's Eleven-t, a zsebtolvajoknak keresztbe kell tenniük az ujjaikat, és reménykedniük kell, hogy szerencséjük lesz. Talán a célszemély nemrég járt az automatánál, és kivett egy ezrest.

Andy ezen nevet. – Biztos a karma, hogy engem választottál áldozatodnak. A bankszámlámon körülbelül negyven dollár van. Legközelebb több szerencsét. – Oldalra döntött fejjel néz rám. – Ezért hoztad vissza a tárcát? Nem volt benne elég pénz?

– Szánalmas volt. – Megrázom a fejem, és szomorú arckifejezést ragasztok az arcomra.

– Huh. Úgy tűnik, a szegénységnek megvannak az előnyei.

– Valóban.

Az ujjammal előttem az asztalra koppintok. – A könyvtárban ejtetted el – mondom. – Arra gondoltam, hogy túszul ejtem, hogy meggyőzzelek, hogy korrepetáld a csapatot, de aztán meggondoltam magam. – Gesztikulálva körbemutatok az étteremben. – Még jó, hogy így történt Ha nem adtam volna vissza, akkor menekülnöd kellett volna, amikor elérkezett volna az ebéded kifizetésének ideje. Most, hogy belegondolok, tartozol nekem eggyel. Hála az erőfeszítéseimnek, nem kell bűnözői életet élned.

Andy nincs meggyőzve. Ehelyett inkább a homlokát ráncolja. – Honnan tudtad egyáltalán, hogy hol találsz meg? – A szemei elkerekednek. – Van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni. Te követtél engem? Poloskát ültettél a laptopomba? Elloptad a telefonomat, és letöltöttél rá egy nyomkövető alkalmazást?

– Igen, és a SpiceGirls teljes zenei katalógusát is letöltöttem neked a milliárdodik újraegyesülésük tiszteletére.

Horkant egyet, én pedig elmosolyodom a hangon. – Túl sok hitelt adsz nekem. Elmentem a fizika tanszékre, és egy srác mondta, hogy itt leszel. Szóval, ahogy én látom, megmentettem a tárcádat. Egy éjszakán át megvédtem. És időt szakítottam a nagyon zsúfolt időbeosztásomból, hogy személyesen adjam át neked, így ki tudod fizetni a kajádat, és nem kell mosogatóként dolgoznod, hogy kompenzáld. Huh. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de úgy tűnik, tartozol nekem.

Andy erre elneveti magát. – Ez jó lesz. Belenéztél már?

Most összezavarodtam. – Ez egy beugratós kérdés? Nem, nem turkáltam a cuccaidban.

Felém tolja a bőrtokot. – Akkor hajrá.

Összeszűkített szemmel nézek Andy-re, de az életem árán sem tudok rájönni, miféle játékot űz, ezért elveszem a tárcát, és kinyitom.

Nagyjából semmi sincs benne. Öt dolcsi a készpénzrekeszben. Egy buszbérlet. Ennyi.

Bezárom a tárcát. – Ez... nagyon minimalista.

– Igen. Havonta egyszer elveszítem a tárcámat, ezért mindig van nálam készpénz. Van öt dolcsi a zsebemben, pár dollár a hátizsákomban, és igazi vészhelyzetekre van egy ötös a tornacipőm talpbetétje alatt. Szóval... erről az egész „tartozol nekem” dologról? Már kifizettem az ebédet. – Megvonja a vállát, az ajkai megrándulnak. – Sajnálom, nem trükközhetsz a korrepetálással, hiszen még legalább egy hétig észre sem vettem volna a hiányzó pénztárcát. – Kikapja az ujjaim közül és a hátizsákjába gyömöszöli. – Nézd, segítenék neked, ha tudnék, de mint már mondtam, nem vagyok alkalmas erre a munkára.

Hátradőlök a székemen. Amíg ezt nem mondta, már majdnem elfelejtettem, hogy van értelme itt lennem. Élvezetes Andy-vel viccelődni. Nem vagyok benne biztos, hogy mire számítottam Andy-vel kapcsolatban, de határozottan hajlottam arra, hogy valaki sokkal kevésbé... érdekes. Igen, úgy tűnik, ez így van. Andy okos, gyors a visszavágásban, és szellemes. Még ha bizonytalannak is tűnik a korrepetálással kapcsolatban, egyre inkább meggyőződésem, hogy a sors a jó irányba mutatott, és Andy Carter lesz a megmentőm.

Már éppen folytatnám, amikor egy árnyék vetődik az asztalunkra. Felnézek és összerezzenek. Falcon Asola. A fickó megvet engem, és mindezt egy icipici kis csíny miatt, amit a hokicsapat csinált egyszer régen a kosárlabdacsapattal.

A kosárlabdapályát műanyag poharakkal töltöttük meg. Elismerem, nem a legkifinomultabb csíny, de csapatépítő gyakorlatként jól működött, mivel pokolian sok tervezést igényelt, hogy ne kapjanak el, és az egész csapatnak több órán keresztül együtt kellett dolgoznia, hogy az egészet véghezvigye. Nem okozott volna akkora ellenségeskedést a kosárlabda- és a jégkorongcsapat között, ha nem lett volna a kosárlabdacsapat visszavágó, de velünk ellentétben őket elkapták. Valahogy úgy tűnik, Asola azt hiszi, hogy az én hibám, hogy büntetést kaptak. Mondanom sem kell, hogy egyikünk sem fog a közeljövőben szurkolói klubot alapítani a másiknak.

– Anderson. – Asola hangja jeges.

Az enyém sem sokkal melegebb, amikor válaszolok: – Asola.

Bevallom, nem különösebben kedvelem a fickót, de ugyanez nem mondható el Andy-ről, mert úgy tűnik, hogy amint észrevette a csávót, rögtön felragyogott.

– Szia – mondja Andy, és elmosolyodik.

Meglepetten pislogok. Látom az ínyét. Ez aztán a pokolian szívélyes üdvözlés, és még csak nem is egy univerzumban van azzal a gyanakvó pillantással, amit Andy-től kaptam, amikor megérkeztem.

Asola rosszallóan néz rám, de aztán úgy tűnik, úgy dönt, hogy a legjobb taktika, ha nem vesz rólam tudomást, így minden figyelmét Andy-re összpontosítja. Előhúz valamit a farzsebéből, és Andy vállára koppintja.

– Ezt megint elfelejtetted – mondja, és egy másik pénztárcát tesz Andy elé. Andy vet rám egy gyors pillantást, mielőtt felkapja a dolgot, és egy újabb fogpaszta reklámba illő mosolyt villant Asolára.

– Köszi, haver. Észre sem vettem. Nem tudom, mit csináltam volna nélküle. – Andy kuncog, ezúttal feszültebben, miközben a tekintete ismét végigfut rajtam. – Mosogatnom kellett volna, hogy kifizessem az ebédemet, vagy valami ilyesmi.

Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasomon, és leküzdök egy mosolyt. Ez kezd nagyon-nagyon érdekessé válni.

Asola kinyújtja a kezét, és úgy borzolja Andy haját, mintha valaki a tízéves öccsét borzolná. – Tudod, hogy jöttem volna, és megmentettelek volna – megint –, ha hívtál volna. Mire valók a barátok? Nekem kéne rád varrni azt a valamit. Egyszer úgyis el fogod veszíteni, és akkor az összes iratodat meg a többi cuccodat ki kell cserélned, és tudod, mennyire utálod az adathivatalt.

Andy megdörzsöli a tarkóját, és mindenhová néz, csak rám nem. A füle hegye élénkpiros. – Hah. Igen. Határozottan jövök neked eggyel – ez minden, amit erre mondani tud.

Asola kuncogva megveregeti Andy hátát, és esküszöm, Andy úgy hajol az érintésbe, mint egy macska, aki ki van éhezve a figyelemre.

– Figyelj, nekem most mennem kell. Az utolsó pillanatban még be kell vásárolnom valamit. Anya valami őrült új szakácskönyvet akar, és megígértem, hogy megveszem neki. – Asola ismét felém szegezi az egyik szabadalmaztatott gyanakvó pillantását, amit úgy tűnik, csak nekem tart készenlétben. – Akarod, hogy hazavigyelek? – kérdezi Andy-től.

Andy rám pillant és elpirul, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, mert megtaláltam a módját, hogyan közelítsem meg a korrepetálást.

– Tulajdonképpen – szakítom félbe, mire mindketten hasonlóan gyanakvó arckifejezéssel néznek rám. – Andy segített nekem valamiben.

– Segített? – kérdezi Falcon, most már zavartan. – Miben? – Köztem és Andy között kapkodja afejét, majd elkomorul. – Andy szar a sportban.

Andy arca erre lehervad, én pedig felvonom a szemöldökömet, mert még ha Andy történetesen nem is olyan sportos, mint Asola és én, nem mondanék le minden másról, amit Andy nyújtani tud.

– Mindegy. – Asola nem vesz rólam tudomást. – Jönnöd kéne. Holnap elmegyek, és van ez a dolog a kosárlabdacsapattal. Elkísérhetnél.

Andy azonban úgy tűnik, hogy kikapcsolta az agyát. A fal egy pontját bámulja, mélyen elgondolkodva, és bármi is járjon a fejében, nem tűnik boldognak.

Andy egy pillanat alatt veszi észre, hogy Falconnal őt nézzük.

– Mi az? – kérdezi.

Falcon Andy-re bámul, mintha azt ellenőrizné, hogy a srácot nem egy testdublőre cserélte-e le. – Megkérdeztem, hogy akarod-e, hogy hazavigyelek.

Andy tekintete köztem és Falcon között vándorol. Bizonytalannak tűnik, de nem kockáztatok, és nem hagyom, hogy Andy Falcon iránti hűsége győzzön. – Még nem fejeztük be a beszélgetést – mondom.

Falcon felhorkant. – Miről kell beszélgetnetek? – Visszatartok egy önelégült mosolyt, mert még ha Asola nem is látszik, hogy észreveszi, vesztett.

Andy szemében dacos tekintet jelenik meg. – Csak... dolgokról – mondja.

– Dolgokról – ismétli meg Falcon. Szkeptikusan néz, és Andy felemeli az állát, miközben rá mered.

– Vannak dolgaim – mondja, és úgy tűnik, végre Asola is felfogja, hogy a szájába rágja a dolgot.

Felemeli a kezét. – Hiszek neked.

– Hát... jó – mondja Andy.

– Jó – ismétli Asola.

Egymásra merednek, Asola tekintete kíváncsi, Andy-é dacos.

– Ez lebilincselő anyag – szakítom félbe. – Hé! Dologcucc! – Visszafojtom a vigyort, miközben pacsizok magammal. Asola úgy néz, mintha megerősítést kapott volna a hülyeségemről, ahogy mindig is sejtette. – De Andy-nek és nekem megbeszélnivalónk van, úgyhogy most már szaladhatsz, és elintézheted a dolgaidat.

Asola állkapcsa összeszorul, de amikor Andy nem tesz egy lépést sem, hogy vele menjen, elköszön, és elmegy.

Andy addig néz utána, amíg el nem tűnik az ajtó mögött. Nem tűnik szerelmesnek vagy ilyesmi, de a kocsimba fogadnék, hogy túlgondolja az egészet a fejében, és azon töpreng, hogy vajon rosszul döntött-e, és később megbánja-e.

– Éhes vagyok – mondom, és vigyorgok, ezzel visszaterelve Andy figyelmét rám. – Pizza? – kérdezem.

– Már ettem. – Andy az üres tányérjára mutat.

Megvonom a vállam. – Ahogy akarod. – Csak egy pillanatba telik, hogy felhívjam magamra a pincérnő figyelmét.

– Szóval, te és Falcon Asola, mi? – Kérdezem, miután leadtam a rendelésemet, és a pincérnő távozott.

Andy éppen iszik, és majdnem megfullad a vizétől. – Micsoda? – csikorogja.

Odanyúlok hozzá, és megveregetem a hátát. – Nyugalom. Ti ketten... barátságosnak tűntetek.

Andy a félig üres pohara fölött rám néz. – Középiskola óta ismerjük egymást. A házam mellé költözött, és azóta barátok vagyunk.

– Ez szép – mondom gyengéden, és Andy vállai egy kicsit megenyhülnek. – És mióta vagy belé zúgva?

Andy ezúttal levegő után kapkod. Huh. Nem is tudtam, hogy ilyet is tud. Odanyúlok hozzá, és hátba veregetem. – Mi ez a sok fulladás? Azt hittem, hogy az összes ember közül éppen te vagy tisztában az érzéseiddel.

– Igen, és én azt hittem, hogy ez egy jól őrzött titok. – Fintorogva néz rám.

Összeszorítom az ajkaimat. – Ó, erre nem fogadnék.

Andy olyan erősen csapja a fejét az asztalhoz, hogy a poharak zörögnek. –

Ölj meg most. Vess véget a szenvedésemnek egy pizza szeletelővel.

– Sajnálom, de nincs nálunk. – Egyre nehezebb leplezni a szórakozottságomat, de igyekszem. Nem hiszem, hogy Andy értékelné, ha a krízise közepette nevetnék.

– Akkor törd össze a poharat. Használd a kreativitásodat. Én itt megalázva vagyok, és szükségem van egy barátom segítségére.

– Ó, szóval barátok vagyunk? – kérdezem.

– Nem, ha nem vagy hajlandó segíteni egy srácnak.

– Jól van, jól van – sóhajtok. – Azt hiszem, megfojtalak, ha ragaszkodsz hozzá.

Felemeli a fejét, és megrántja az orrát, és meglepődöm, hogy milyen imádnivalón néz ki. – Nem hiszem, hogy én így akarok meghalni.

– Ó, de egy pizza szeletelő az jó lenne.

– Szeretem a véres jeleneteket. Feltételezem, nem vagy túl gyakorlott a gyilkolásban, úgyhogy vérfürdő lenne. Az emberek örökké úgy emlékeznének rám, mint a lemészárolt-pizzázó fickóra. Idejönnének, és látnák a vérfoltokat a padlón, és elneveznének rólam egy pizzát. Jobban szeretném, ha az Andy'sAssassination ananászos, sonkás, kéksajtos és krumpli chips lenne rajta. Légy haver, és szólj a tulajoknak, oké?

– Zavaró, hogy milyen alaposan átgondoltad ezt az egészet.

A tenyerét a szívére teszi, és zihál. – Nem készítettél terveket arról, hogyan fogsz meghalni? Nem vagyok benne biztos, hogy tudnék barátkozni valakivel, aki ennyire nem törődik az élet fontos dolgaival.

– Én inkább spontán vagyok – mondom. – Krumpli chips a pizzán. Tényleg?

Figyelmeztetőileg felemeli a mutatóujját. – Ne is merd leszólni. Már így is van Falcon, aki megnehezíti a dolgomat az étkezési szokásaim miatt, úgyhogy mi ketten olyan barátok leszünk, aki nem nyafog a gyorskaja és az édességek miatt, és nem próbálja megmérgezni egymást a kelkáposzta tálalásával.

Undorodva összerezzen.

– Nem rajongsz érte? – kérdezem másodpercről másodpercre egyre szélesebb vigyorral.

– Az az ördög étele, és mivel szuper trendi, az emberek arra kényszerítik magukat, hogy ne vegyenek tudomást arról, hogy olyan íze van, mint a régi újságpapírnak, amit olyan zoknik izzadságával díszítettek, amiket valaki egy hétig a tornazsákja alján felejtett.

Felemelem a poharamat, és ünnepélyesen bólintok. – Erre iszom.

Összekoccintjuk a poharainkat, majd megjelenik a pincérnő a pizzámmal. Veszek magamnak egy nagy szeletet, és a tányért Andy orra elé lendítem. – Gyerünk, tudod, hogy szeretnéd. – A szemét forgatja, de elvesz egy szeletet. Néhány pillanatig csak eszünk.

Én Andy-t tanulmányozom. Ezt okosan kell játszanom. Nem hiszem, hogy lesz még egy esélyem meggyőzni Andy-t, hogy segítsen nekem. Lássuk be, már így is egy távoltartási végzéssel kacérkodom, úgyhogy valahogy el kell hitetnem Andy-vel, hogy neki is ugyanúgy szüksége van rám, mint nekem rá.

Ez érdekes lesz.

Ötödik fejezet

Andy

 

Fordította: Aemitt

 

– Miért nem mondtad el Asolának, hogy mit érzel? – kérdezi Law.

A bennem lévő kellemes érzés egy csettintéssel eltűnik, helyét az ideges, izgatott aggodalom veszi át, ami mindig kíséri a Falconra és az iránta való belezúgásomra vonatkozó gondolatokat.

Megbabrálom a poháralátét szélét. – Ez bonyolult.

Law hátradől a székében. – Te félsz.

Fészkelődni kezdek. – Pocsék nyomozó lennél. Nem félek. Különben is, nem arra céloztál az előbb, hogy az érzéseim annyira nyilvánvalóak, hogy mindenki tudja? Falcon nem mondott semmit, szóval lehet, hogy nem tetszem neki.

– Nem mondtam, hogy Asola tudja. Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy a biztonságos baráti buborékjában él, és ezt te is tudod. – Önelégültnek tűnik. – Szóval rajtad múlik, hogy kipukkasztod-e nála ezt a buborékot, de mégsem mondtál semmit. A szavaid kemény fickóról árulkodnak, de a tetteid gyávaságról.

Olyan hevesen forgatom a szemem, hogy egy pillanatra úgy érzem, mintha a fejem belsejét látnám. – Rendben. Még nem félek – módosítom.

Law arca egy kérdőjel csillagszerű megjelenítése.

– Nem mondok semmit Falconnak, amíg nem változtatok valamit – magyarázom. – Először is... úgy kell... bemutatkoznom, hogy potenciális pasiként tekintsen rám.

A kérdőjel még mindig ott van. Sóhajtok, miközben próbálom kitalálni, hogyan tudnám a legjobban megmagyarázni azt a szorult helyzetet, ami megakadályozott abban, hogy bevalljam a legjobb barátomnak a végtelen szerelmemet.

– Ahogy mondtad, olyan régóta ismerjük egymást, hogy nem hiszem, hogy Falcon képes lenne másként tekinteni rám, mint arra az Andy-re, akit a kilencedik osztály előtti nyáron ismert meg. Szerinted én most egy kocka vagyok? Látnod kellett volna azt az énem. Mondjuk úgy, hogy sok közös vonásom volt Martin Prince-szel.

– A kocka sráccal a Simpson családból?

– Ó, igen. Úgy értem, kevesebb volt a zaklatás, mert a nővéreim megfenyegettek, hogy mindenkit megvernek, aki gonoszkodik velem, de az általános iskolában eltartott egy darabig, amíg megtanultam megfékezni a tanár kedvence megbélyegzést, szóval nem voltam éppen népszerű.

Law egy percig gondolkodik ezen. – Akkor mi a terv?

– Hát nem nyilvánvaló? Meg kell változnom – mondom.

Law szemöldöke majdnem eltűnik a hajvonalában. – Nem mondta még senki, hogy ez rossz ötlet? Nem változtathatod meg a személyiségedet, hogy máséhoz igazodj. Ez a katasztrófa receptje.

– Nem a személyiségem teljes átalakításáról beszélek – mondom, bár néhány változtatás mindenképpen szükséges. Nem mondom ezt Law-nak, mert úgy tűnik, eltökélten le akar beszélni róla. Kedves tőle, de legyünk reálisak, a fickó egy perce ismer engem. Nem látta az összes idegesítő, nem menő részt, ami belém van pakolva, és aminek mennie kell.

A Falconnal való találkozás, és most, hogy itt ülök Law-val, csak megerősít abban a felismerésben, hogy a Hős projektnek komoly lökésre van szüksége ahhoz, hogy elinduljon. Falcon hitetlenkedése alapján, amikor meglátott Law-val, biztos, hogy még inkább mellékszereplő vagyok, mint valaha, és ez nem fog menni. Egyáltalán nem.

Ez lehangoló, ezért újra Law-ra koncentrálok. – Gondoltam, először is, kezdenem kell valamit a külsőmmel.

Law tekintete tetőtől talpig végigmér, nos, nem a lábujjaimig, mert azokat nem látja, hanem valahol a köldököm fölött. Hosszú ideig nem szól semmit, miközben tovább néz engem. Ennyire szemérmetlenül még sosem nézett rám. Hízelgő lenne, ha ez a pillantás mondjuk egy dögös sráctól jönne a bárpult túloldaláról, de most csak arra tudok gondolni, hogy Law mit lát, ami rossz?

De aztán megvonom a vállam. Már alaposan megvizsgáltam magam, úgyhogy kétlem, hogy bármi újat találna. A hajnak mennie kell, a pólóknak mennie kell, és a kényelmes, otthonos melegítőmnek is mennie kell. Bla, bla, bla, bla.

De Law meglep engem. – Mi a baj azzal, ahogy kinézel? – kérdezi.

– Túl szexi vagyok – mondom pléhpofával. – Az emberek nehezen tudnak ellenállni nekem, ami, hadd mondjam el, igazi kihívássá teszi az utcán való sétálást.

– Együtt érzek veled – mondja Law szárazon, de lássuk be, velem ellentétben neki ez valószínűleg tényleg probléma. Egy kétméteres hoki Isten fitt testtel, smaragdzöld szemekkel és fekete hajjal nem éppen az, amit a legtöbb ember visszataszítónak tart.

Nem arról van szó, hogy egész nap kétségbeesetten járkálok a külsőm miatt. Őszintén szólva, aligha fordul meg a fejemben, de a helyzet az, hogy Falcon figyelmének felkeltésén kívül az is megfordult a fejemben, hogy valamikor jövőre diplomázom, ami azt jelenti, hogy vagy továbbtanulok, vagy munkát keresek. Ha most magamat nézem, erősen kétlem, hogy én lennék az, akit a leendő munkaadók keresnek. Nem is beszélve az emberekről a Massachusetts-i Műszaki Egyetemen.

Az a nehéz része annak, hogy megváltoztassam a dolgokat magamon, hogy annyira megszoktam, hogy hogyan nézek ki, és hogy mit viselek, hogy amikor új ruhákat veszek, automatikusan ahhoz vonzódom, amiben eddig jól éreztem magam. Ezért a kocka pólók, amelyeket gyakorlatilag egész életemben hordtam. Még öltönyöm sincs.

A nővérem esküvőjére a bátyámtól kölcsönkapott ruhában mentem. Az utolsó pillanatra hagytam, hogy megemlítsem, hogy nincs öltönyöm, így nem volt időm vásárolni semmit. Az a tény, hogy Ian öt centivel magasabb és húsz kilóval nehezebb, nem segített a kinézeten. Anya úgy helyezte el a keretet azzal a bizonyos családi képpel, hogy az az oldal, ahol én vagyok, stratégiailag el van rejtve egy fénykép mögött, amelyen anya és apa látható, miután bungeejumpingoltak.

Nem hibáztatom érte.

Kérhetném a nővéreim, Cecilia és Emily segítségét, de túl sok kérdést tennének fel, és nem akarom megmagyarázni nekik, hogy miért gondoltam meg magam hirtelen, hogy miért akarok jobban kinézni, ahogy Cecilia fogalmazott. A megjegyzéseket és vicceket is nélkülözhetném, amelyeket minden bizonnyal bedobnának, ha a nővéreim segítségét kérném.

Law iszik egy kortyot az üdítőjéből. – Szóval egy átalakítás, mi? Biztos van már terved, hogy mit fogsz csinálni?

Megvakarom az arcom, és közben megütögetem a szemüvegemet, hogy majdnem lecsúszik az orromról. Megigazítom a keretet, és bárhová nézek, csak Law-ra nem. – Persze. Széleskörű tudásom van az átalakításokról.

– Biztos vagy benne?

– Igen – mondom, de ez inkább kérdésnek hangzik, mint válasznak.

Law rögtön rám szól. – Nem úgy hangzik.

– Rendben – mondom, és drámaian felemelem a kezem. – Nem tudok semmit. Egy szélhámos vagyok. Valószínűleg elmegyek egy fodrászszalonba, és hagyom, hogy levágják a hajamat, és türkizkékre színezzék azt a kevés hajamat, ami még megmaradt. És ne is kezdjünk bele a ruhákba, amiket tervezek venni. A bő nadrágok még mindig divatosak, ugye?

Bevallom, szarkazmusban jeleskedem, de nagy a valószínűsége, hogy pontosan így fog történni. Az egyetlen vigaszom az, hogy a bő nadrág majdnem olyan kényelmes, mint a melegítő, szóval legalább ez megvan.

– Ebben tudok segíteni – ajánlja fel Law.

Azonnal gyanakodni kezdek. Ezt teszi az emberrel, ha olyan testvérekkel nő fel, akik szeretik a csínyeket. – Miért tennél ilyet?

Elvigyorodik. – Kedves ember vagyok. És ahogy mondtad, barátok vagyunk, és nem tudom, te hogy vagy vele, de az én tapasztalatom szerint a barátok segítenek egymásnak.

Csak azt akarja, hogy neki dolgozz.

De ez nem minden. Nyugodtnak tűnik. Nem úgy érzi, mintha itt lenne, és szenvedne minden percben, amit a jelenlétemben tölt. Laza a póza, a lába kinyújtva, az egész teste laza. A velem töltött idő nem tűnik számára fáradságosnak. Lehet, hogy tévedek, de szinte úgy érzem, hogy Law Anderson talán élvezi a társaságomat.

Talán.

Gondolom.

Bárcsak jobban tudnék olvasni az emberekből.

Nem mintha nem próbáltam volna. Egyszer, a középiskolában, még egy online tanfolyamot is elvégeztem a testbeszédről. Az oktató elküldte nekünk ezeket a képeket és videoklipeket, magyarázatokkal arról, hogyan kell értelmezni az olyan dolgokat, mint a pislogás, a karok keresztezése és így tovább, és egy ideig azt hittem, hogy értem.

De aztán a dolgok szuper kellemetlenné váltak, amikor újonnan szerzett tudásom alapján arra a következtetésre jutottam, hogy Mrs. Diaz, a hetvenéves spanyol tanárom flörtöl velem. Tartotta a szemkontaktust, a lábujjait rám szegezte, a pupillái pedig kitágultak. Természetesen a szemkontaktusról és a lábujjakról kiderült, hogy azért volt, mert előttem állt, és hozzám beszélt, a kitágult pupillák pedig az atropin szedésének mellékhatása voltak. Ezután otthagytam az órát. Nem volt valami jól elköltött hatszáz dolcsi, és a szüleim nem örültek nekem, amikor az igazgató behívta őket egy megbeszélésre, hogy megbeszéljék a viselkedésemet. Ennyit arról, hogy megpróbáltam finoman utalni Mrs. Diaznak, hogy nem érdekel.

Szóval igen, nem vagyok túl ügyes abban, hogy a testbeszédből próbáljak olvasni, de Law mosolya nem tűnik hamisnak, mint aki kényszerből elvisel engem, és az első adandó alkalommal elmenekül.

– Szóval, mit mondasz? – kérdez rá Law.

– Nem tudom? – Mondom, mert úgy tűnik, most már csak olyan mondatokban tudok beszélni, amelyek végére kérdőjeleket ragasztanak.

– Meg tudod csinálni magad? – kérdez rá egyenesen Law.

Összecsuklok a székemben, mert nem, nem, határozottan nem tudom.

– Akkor hadd segítsek – mondja Law.

– Pontosan hogyan segítenél?

Law előrehajol, szemében izgalom csillog. Szörnyen magabiztosnak tűnik, hogy van valami, ami megváltoztatja a véleményemet erről az egész korrepetálási tortúráról.

– Fizetek egy stylistnak, aki segít neked az átalakításban – mondja.

Pislogok. Oké, rendben. Erre nem számítottam.

Máris kísértést érzek, hogy feladjak minden józan észt. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kiszámoljam, hogy soha nem leszek képes úgy átalakítani magam, ahogy egy profi stylist tenné.

– De várj, van még más is – mondja Law olyan hangon, ami kísértetiesen hasonlít a bevásárló csatorna fickójához, akit a nagymamám követ a Facebookon. – A szaktudásomat is kölcsönadom neked, hogy hogyan bánj Asolával. – Law folytatja az eladását. – Őt akarod? Segítek megszerezni.

Irigylem a könnyed magabiztosságát, ahogy kimondja a szavakat. Én soha nem lennék képes ilyen ígéreteket tenni. Úgy értem, kimondhatnám a szavakat, de abban a pillanatban, ahogy elhagynák a számat, kételkedni kezdenék magamban, és megpróbálnám visszavonni őket.

Oldalra döntöm a fejem, miközben újra lejátszom Law ígéretét a fejemben. Ez tényleg jó dolog. Talán jegyzetelnem kéne? Law határozottan senkinek sem a szárnysegédje, úgyhogy a vele töltött időt tanulási lehetőségként kellene kezelnem. Vajon Law nem bánná, ha lefilmezném, hogy később tanulmányozhassam a viselkedését? Oké, a Hős projekt talán lemaradt, de a pszichopatává válásom ütemtervében vagyok. Vennem kéne egy nagyobb fagyasztót, hogy annyi testrész elférjen benne.

Minden rémisztő dolgot félretéve, tudomásul veszem Law magabiztos fellépését. Talán egy kicsit át tudom alakítani, és a magamévá tudom tenni?

Fel akarsz venni korrepetitornak? Persze, a fenébe is korrepetálom a csapatodat. Nem fogják tudni, mi ütött beléjük, amikor az ötösök elkezdenek repülni.

– Andy? Még mindig velem vagy?

Hunyorgok, próbálok újra összpontosítani Law-ra. – Persze. Teljesen. Ez volt az én figyelő arcom.

– Aha.

Megjegyzés magamnak, tanulj meg jobban hazudni.

– Szóval, mit szólsz hozzá? Személy szerint úgy gondolom, hogy pokoli jó üzletet kötnél. Gondolj bele, fizetést kapsz, kapsz egy stylistot, és megkapod álmaid férfiját, és mindezt némi könnyű korrepetálásért, heti két alkalommal.

Sóhajtok. Ez kínos lesz, de aztán megint csak nem mintha az én mély, sötét titkom eleve olyan mély és sötét lenne, úgyhogy akár el is magyarázhatom Law-nak.

– Lámpalázas vagyok. – Ez a mondat túl szelíden hangzik, ezért hozzáteszem: – Halálfélelmem van a nyilvános szerepléstől.

Law oldalra hajtja a fejét. – Hét ember – mondja lassan, zavartan, valószínűleg próbál visszaemlékezni arra, amikor azt mondta, hogy nyolcezer embert fogok korrepetálni egy stadionturnén. Ugyanaz a reakció, mint a legtöbb emberé.

Logikailag értem. A beszéd annyira alapvető, hogy a legtöbb embernek nem okoz gondot. Mindannyian mindennap beszélünk emberek előtt. Én is, ami azt illeti. Az előadás része az, ami megvisel. Nem zavar, ha meg kell mondanom a szobatársaimnak, hogy ne hagyják a koszos edényeket a mosogatóban. De amikor az egész terem figyelme rám irányul, és úgy kell előadnom, hogy mindenki engem néz, az agyam azzal a képpel áraszt el, ahogy tizennégy éves koromban a Woodbury Középiskola színpadán hánytam, az egész iskola rajtam röhögött, és az azt követő hónapokban is. Újra átélhettem a megaláztatást, mert az okostelefonok feltalálásával mindenkinek szuper egyszerű módja volt arra, hogy újra és újra megmutassa nekem az eseményről készült felvételeket. Már attól is hányingerem van, ha csak rágondolok.

– Nem, ez a helyzet. Nem tudok nagy tömeg előtt beszélni, persze, de ismered a mondást, a három az sok? Igen. Ez abszolút megállja a helyét az én esetemben. Emberek előtt beszélni... Elájulok, vagy elhányom magam, vagy nagy, heves zokogással sírni kezdek, vagy a háromnak valamilyen kombinációja lesz belőle. Akárhogy is, horrorisztikus lesz számomra, és azoknak a szerencsétlen lelkeknek, akiknek szemtanúi lesznek ennek a dolognak.

Law gyanakvóan néz. – És nem csak azért mondod, hogy megszabadulj tőlem? – kérdezi.

Szememet forgatom. – Képes vagyok nemet mondani.

– Vállalom a teljes felelősséget, hogy talán úgy hangzik, mintha egy fasz lennék, de próbáltad mostanában?

Elpirulok és elfordítom a tekintetem. – Olyasmi – mondom. – Shaw felajánlotta nekem a tanársegédi állását a tavaszi félévben. Nem ment jól. – Pánikba estem, és kirohantam a teremből, amikor be kellett mutatkoznom. Egy pillanatra teljesen ForrestGump lettem, amikor kisprinteltem az épületből, és hazarohantam. Régi szép idők.

Egy darabig csendben ülünk. Az étterem zaját leszámítva, de sem Law, sem én nem szóltunk egy szót sem. Végül összeszedem a cuccaimat, és távozni készülök, mert úgy tűnik, itt már nincs rám szükség. De ahogy az már amolyan hagyománnyá vált közöttünk, Law megragadja a kezem, és megállít.

– Ne olyan hevesen. Próbálok kitalálni valamit.

Kötelességtudóan visszahelyezkedem mellé, és a vizespoharammal és az edényekkel babrálok, miközben Law elgondolkodva hunyorog és ráncolja a homlokát.

– Körbekérdezősködhetek, és segíthetek találni valakit – ajánlom fel.

– Már megtettem. A legtöbb ember a részlegeden egyenesen hozzád irányított.

Fintorogva nyitom a számat, hogy tiltakozni kezdjek, mert, hogy lehetséges ez, amikor egyiküket sem én korrepetáltam? A legtöbb ember a tanszékemen alig tud rólam valamit a szakomon és a könyvtári helyemen kívül.

– Meg se próbálj vitatkozni. Vannak történeteim, haver. Michelle... valami, nem emlékszem a vezetéknevére, azt mondja, miattad értette meg az elektromágneses mezőelméletet. Aztán volt egy srác, akinek a bicepszén egy elektromos áramkört ábrázoló tetoválás volt, és azt mondta, hogy te segítettél neki a termodinamikában. Liam... akarom mondani Wamboldt? Valami olyasmi volt, amire emlékszem, hogy halványan úgy hangzott, mint a wombat – mondja Law elgondolkodva. – Mindenesetre, neked köszönheti, hogy segítettél neki – Law szemei elkerekednek –, az általános relativitáselméletben a tenzormezőkkel kapcsolatban. Az egy valós dolog?

Némán bólintok. Emlékszem, hogy megbeszéltem ezeket a dolgokat az emberekkel, igen. De azt hittem, hogy csak baráti beszélgetést folytattunk. Tisztán emlékszem a megkönnyebbülésre, amit elsőéves koromban éreztem, amikor egy tanulócsoport után beszélgetni kezdtem egy lánnyal a Bevezető fizika órámról, mert életemben először úgy éreztem, hogy igen, ez az a fajta csevegés, ami mögé be tudok állni.

– Hallgass meg – mondja Law. – Nem tudsz hét emberrel foglalkozni, mert az túlságosan is olyan, mintha tömeg előtt lépnél fel, ugye?

Bólintok. – Ez a lényege, igen.

– És mi a helyzet egy emberrel? – kérdezi.

– Hogy érted ezt?

– Mi lenne, ha egy embert korrepetálnál? – kérdezi.

Tétovázom. Egyet biztosan tudnék vállalni? Aztán megint csak, ki a fene tudja? Nem mintha az aggodalmam csak a tömeg nagysága miatt lenne. Valójában ez a kisebbik tényező a kettő közül. A fő dolog még mindig az egésznek az előadás része.

– Talán – habozom. – Ha csak két ember van jelen, valószínűleg nehéz lenne úgy éreznem magam, mintha színpadon lennék – viccelődöm.

Law bólint, teljesen komolyan veszi ezt az egészet. – Valószínűleg – ért egyet.

– De nem adhatok mindenkinek heti kétszer egyéni órákat. Nincs rá elég időm. Az olyan lenne, mint egy teljes munkaidős állás, nem pedig egy ideiglenes korrepetálás.

– Nem, megértem én. A srácoknak nyári munkájuk van, és még mindig hetente néhányszor együtt edzünk, így a sok külön foglalkozás beütemezése rémálom lenne. Nem erre gondoltam.

– Szóval... – Habozom, mert nem vagyok benne biztos, hogy miért foglalkozom ezzel az egésszel. – Tegyük fel, hogy egy emberrel tudok foglalkozni, hogyan fogod eldönteni, hogy ki kapja meg azt a kiváltságot, hogy élvezhesse az ingoványos tanítási képességeimet? – kérdezem. – Mert, hogy tisztázzuk, azt mondod, hogy szükséged van rám, de ez olyan lenne, mintha... mintha... zsákbamacskát vennél.

Kiegyenesedek, elégedetten a hasonlatommal, amit kitaláltam. – Látod, azt hiszed, hogy egy macska van benne. Az emberek azt mondják, hogy aranyos és sok trükköt tud, de igazából nem tudod, amíg meg nem veszed a zacskót, és bele nem nézel, és nem látod, hogy bár talán egy sziámit reméltél, végül egy keveréket kaptál, ami nem tud mást csinálni, mint aludni és a nappali szőnyegére pisilni. Ez egy macska, persze, de nagyon csúnya, és a szomszédok is összerezzenek, amikor csak megpillantják. Gondolj bele, az állítólagos tanítói képességem akár mítosz is lehet, és ezt addig nem tudod meg, amíg nem láttál engem akcióban.

– Majd engem tanítasz – mondja Law, és nem zavarja a szónoklatom, teljesen figyelmen kívül hagyva a fantasztikus hasonlatomat.

A válasza megint összezavar, ami miatt megkérdőjelezem Law józan ítélőképességét a korrepetálási választásában, mert hadd mondjam el, nem tűnök különösebben okosnak ebben az egész helyzetben.

Rámeresztem a szemem. – Mert szerinted jó móka lenne újra átismételni az elsőéves fizikát?

Nevet. Kellemes hangja van. Mély, meleg és barátságos. Szinte olyan, mintha Law élvezné, hogy velem beszélget. Mintha nem rajtam nevetne, hanem velem együtt.

Régen voltam már a gimnázium számkivetettje, azóta nem, hogy Falcon a szülővárosomba költözött, és a szárnyai alá vett, de minden alkalommal, amikor új emberrel találkozom, még mindig ott van az a bizonytalansággal teli pillanat. Azért van itt ez az ember, hogy rosszul érezzem magam? Hogy gúnyolódjon és nevetségessé tegyen? Tudatos erőfeszítést igényel, hogy eloszlassam ezeket a gondolatokat.

Még Falconnal is időbe telt, mire megtanultam bízni benne. Sokáig, még azután is, hogy barátok lettünk, gyanakodtam az indítékait illetően, és halálra elemeztem a nevetéseit és kötekedő megjegyzéseit, próbáltam felfedezni a rejtett tüskéket. Néha késő este az ágyamban aggódtam, hogy a következő nap lesz az a nap, amikor Falcon felfedi az igazi arcát, és kiderül, hogy olyan, mint mindenki más a gimnáziumban. De nem így történt. És egy idő után megtanultam bízni benne. Minden új ember az életemben azonban általában azzal a kihívással jár, hogy el kell távolítanom a negatív elvárásokat. A főiskolára kerülés igazi próbatétel volt ebből a szempontból.

Law-val minden ilyen irányú késztetés eltűnt. Nem keresem a rejtett tüskéket Law szavaiban, amelyek megszúrhatnak, elvéreztethetnek, ha nem vagyok elég óvatos, és nem tartok elég távolságot közöttünk.

Ez nyugtalanító.

Law most már teljesen üzletiesnek tűnik, ahogy kiegyenesedik. Izgatottság van a szemében, mert kitalált egy megoldást.

– Te fogsz engem tanítani. A tényleges korrepetálás előtt átveszünk minden egyes témát, és te mondod meg, mit mondjak a srácoknak. Én pedig jegyzetelni fogok. Végigmegyünk az összes problémán, és megoldjuk őket, és te megmondod, mit mondjak, hogy érthetővé tegyem az anyagot olyanok számára is, akik nem biztos, hogy a következő Richard Feynman lesznek.

Vannak olyan ötletek, amelyek a tervezési fázisban annyira jók, hogy később, amikor látványosan megbuknak, megdöbbensz, mert annyira meglepődsz, hogy valami, ami elméletben ilyen jó, a valóságban megbukhat.

Ez nem egy ilyen alkalom.

Law terve a legjobb esetben is csak papíron ingatag. Annyi ha és de van benne, hogy nem is tudom eldönteni, melyikkel kellene először foglalkoznom. Nem akarok én lenni az, aki elrontja Law parádéját, hiszen olyan reményteljesnek és izgatottnak tűnik. Teljesen új értelmet adott a „plusz köröket megtenni” kifejezésnek, ami azt jelentheti, hogy úgy érzi, a segédedzői pozíciója forog kockán. Nem igazán szeretném kiábrándítani őt.

Úgy tűnik, a szám is egyetért, mivel a következő szavak, amelyek elhangzanak belőle: – Ez működhet.

Várj! Mi van?

– Valószínűleg tudnék írni neked valamiféle listát, aminek a pontjait követheted, és lépésről lépésre megmutathatnám, hogyan oldd meg a problémákat.

Hagyd abba! Állj!

– Megvalósíthatónak hangzik.

Ez őrültségnek hangzik, és hivatalosan is elment az eszem.

De Law elmosolyodik, és jó érzés, hogy úgy gondol rám, mint aki nélkülözhetetlen a csapata sikeréhez, úgyhogy befogom a pofámat, és remélem, hogy nem egy korcsnak bizonyulok, akinek egyetlen tehetsége a saját farkát kergeti.