22.-23. Fejezet

 

Huszonkettedik fejezet

Law

 

Fordította: Aemitt

 

Ez már hivatalos.

Gyáva vagyok.

És egy seggfej.

Elfutottam. Küldtem egy sms-t Andynek azzal a hamis kifogással, hogy hirtelen munkahelyi vészhelyzet van, és leléptem az éjszaka közepén, mint egy töketlen seggfej, aki vagyok. Andyt Falcon karjaiba löktem, aztán elhúztam onnan a fenébe, mert azt nézni, ahogy ők ketten bájologva néznek egymásra a július negyedikei ünnepségen, körülbelül olyan élvezetesnek tűnt, mintha önként jelentkeztem volna, hogy valaki bemutassa rajtam a kísérleti kínzóeszközök használatát.

Szóval itt vagyok, egy nemzeti ünnep délutánján, amit az emberek általában a családdal töltenek, és száz százalékig egyedül vagyok. Az egyetlen társam az a zacskó étel, amit az utcában lévő kínai étteremből hoztam.

Montpelier utcáit zászlókkal és lufikkal díszítették fel. Korábban volt egy felvonulás, de nem volt kedvem elmenni és ünnepelni. A sok boldog ember csak még jobban felerősíti a magányomat, ezért a lakásom felé igyekszem, kerülöm a szemkontaktust, és nem veszek tudomást a vidám kiabálásokról és integetésekről.

Van egy tervem. Pontosan két napot adok magamnak, hogy dagonyázzak, aztán hétfőn egy kibaszott mosolyt varázsolok az arcomra, és folytatom, mintha mi sem történt volna. Egyelőre azonban Netflix és gyorskaja.

Gyorsan gyalogolok a lakásomig, hogy korlátozzam az ünnepi hangulatot. A lépcsőn felfelé kocogva próbálom kivenni a zsebemből a kulcsaimat, és a lépcsőfokon majdnem elveszítem az egyensúlyomat. Egy káromkodást hallatok, ahogy megnyugtatom magam. Annyira el vagyok foglalva a kulcsokkal, hogy nem veszem észre a következő akadályt, így hát simán megbotlom valaki lábában.

– Mi a... – Felemelem a tekintetem, és biztos hallucinálok, mert ott ül az ajtóm előtt Andy.

– Szia – mondja vidáman, miközben én rámeredek.

– Szia.

A szívem hatalmasat dobban Andy láttán, izzadtan, kócos hajjal, meg minden. Pont úgy néz ki, mint akkor, amikor először találtam rá az ajtóm előtt várakozva, és teszek egy lépést felé, készen arra, hogy megcsókoljam, mielőtt eszembe jutna, hogy ezt már nem csináljuk.

Megnyalom az ajkaimat, és a zsebembe dugom a kezemet, amelyik nem az elviteles táskát tartja. – Mit keresel itt?

Előhúzom a kulcsomat. Andy oldalra lép, én pedig előre lépek, és mélyen beszívom a levegőt, ahogy elhaladok mellette az ajtó felé menet. Nem tudom, miben fürdik, de Andy illata jobb, mint bárki másé, akivel valaha találkoztam.

Megvonja a vállát. – A környéken jártam. – Andy követ befelé, és becsukja maga mögött az ajtót.

Legyűröm a tornacipőmet, és a konyhaasztalra teszem a papírzacskónyi ételt. – És te csak úgy beugrottál? – kérdezem. Remeg a kezem, ahogy kipakolom az ételt.

Andy ledobja a laptop táskáját a kanapéra, és felém fordul. – Van egy befejezetlen ügyünk – mondja, miközben kinyitja a táskáját. Leteszi a laptopját a dohányzóasztalomra. Aztán elővesz egy kis kivetítőt, és körbefordul, megvizsgálja a környezetét, miközben az orra alatt a jobb falról motyog.

Közelebb lépek. – Mi ez az egész?

Andy felnéz onnan, ahol a földön térdel, és a projektort a laptopjához csatlakoztatja. – Korrepetálást tartunk. – A kivetítőt a tévém mögötti fehér falra irányítja, és elégedetten bólint. – Foglalj helyet – mondja, és a kanapé felé mutat.

– Már nem kell korrepetálnod engem – emlékeztetem, de máris a kanapé felé mozdul a lábam.

– Ez az egyik olyan egyet-fizet-kettőt-kap-akció – mondja Andy. – Csak egyezz bele.

Lakatot teszek a számra, és minden figyelmemet Andyre összpontosítom. Hah! Mintha egyáltalán képes lennék bármi másra vagy bárki másra figyelni, amikor Andy a szobában van. Kihasználom a pillanatot, és jól megszemlélem a látványát. A fene tudja, lesz-e még valaha alkalmam rá.

Andy szeme alatt árnyékok vannak. Alig vannak ott, de észreveszem őket, mert ismerem Andy arcát. Szeretem Andy arcát. Szeretem azt az apró gödröcskét, ami csak akkor válik láthatóvá, amikor hangosan nevet. Szeretem az ajkai ívét. Szeretem az ezüstszürke szemeit, amelyek most rám szegeződnek.

Andy felvonja az egyik szemöldökét. – Készen állsz?

Bólintok. Nem tudom, mi történik, és fogalmam sincs, hogyan lehet Andy egyáltalán itt, de élvezem, hogy Andy előttem van. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom.

– Gondoltam, feldobjuk egy kicsit, és a mai órát egy diavetítéssel egészítettem ki – mondja Andy, és megnyom egy billentyűt a laptopján, ezzel életre keltve a kivetítőt.

Mágnesesség, olvasható a cím nagy, vastag betűkkel.

– Mágnesesség – mondja Andy. Valamiért idegesnek tűnik, ahogy a képernyőre néz, aztán rám, aztán a falra, majd egy merev kézmozdulatot tesz a cím felé. – A mágneseknek – kezdi – van ez a mókás kis furcsaságuk. Össze tudnak csattanni, és aztán úgy ragadnak, amíg szét nem szeded őket.

– De nem mindig – folytatja Andy. – Néha a mágnesek taszítják egymást. – Gyorsan rám pillant, és a keze kissé remeg, miközben kattintgat egy billentyűt a laptopján. A címadó diát felváltja a következő dia.

A falra meredek. Ott, a nappalim falán két kép van. Nem mágnesekről, ahogy a cím sugallja. Ehelyett egy szelfi Andyről és egy kép rólam, ami úgy néz ki, mintha a hokicsapat honlapjáról szerezték volna, ahol mindannyiunkról vannak arcképek. A fotók közé valaki rajzolt néhány nyilat, amelyek egymástól távolodnak.

A tekintetem Andyre siklik. Gyorsan elfordul tőlem, megnyalja az ajkát, nyel, és folytatja. – A mágneseknek pólusaik vannak – egy északi és egy déli pólus – és amikor megpróbálsz összenyomni mondjuk két északi pólust, a két mágnes eltolódik egymástól, mert az erejük nem kompatibilis.

A dia ismét változik. Ezúttal egy pizza képe látható... pizza? Gondolom, ez egy utalás arra az olasz étteremre, ahol akkor voltunk, amikor meggyőztem Andyt, hogy korrepetáljon engem.

Andy tovább beszél és kattintgat a diákon. Mindenféle képek vannak, amelyek első pillantásra véletlenszerűnek tűnnek, de valójában mind az én és Andy történetéhez kapcsolódnak. Mindeközben Andy tovább beszél a mágnesekről. Mágnesezés. Mágneses mezők. Állandó mágnesek. Elektromágnesek. Csakhogy valójában nem a mágnesekről beszél.

Egyik kép a másik után jelenik meg a falamon. Mindegyik a mi történetünket meséli el.

Csakhogy ebben a változatban nem csak én érzem a vonzalmat. A falamon lévő képek alapján Andy az elmúlt heteket azzal töltötte, hogy belém szeretett. Andy megáll egy diánál, amin egy olyan fotó van, amit még sosem láttam. Andy és én vagyunk rajta Andy szüleinek kertjében. Egymás mellett ülünk és mosolygunk. Ha az arckifejezésem nem szerelemről árulkodik, akkor egy marha vagyok.

– Vonzalom – mondja Andy.

Persze, éppen amikor a szívem szárnyal a reménytől, újabb képváltás történik, és most egy fotó van Falconról.

Újra kattint, és a dia megváltozik. Ezúttal két pálcikafigura látható. Az egyiknek őrült haja van. A pálcikaalakok szorosan egymás mellett állva vannak megrajzolva. Csókolóznak. Hátra hőkölök, mint akit megpofoztak.

Ember, ez kegyetlen és szokatlan módja annak, hogy megtudd, hogy a srác, akibe szerelmes vagy, valójában nem ugyanúgy érez irántad.

A fájdalom, amit belül érzek, biztosan az egész arcomon látszik, mert Andy azt kiáltja: – Ne! Várj! Kérlek, meg kell nézned az egészet! – Kattint, és a fejük fölött megjelenik egy gondolatbuborék, rajta egyetlen szó nagybetűkkel: PFUJ!

Andy ismét kattint, és... vége a diavetítésnek.

Pislogok párat a hirtelen befejezés miatt.

Az alsó ajkába harap, amikor bonyolult, bűvészszerű kézmozdulatokkal befejezi a bemutatót, és azt mondja: – Ó, a csúcspont!

Andy lehajol, és kivesz valamit a táskájából. Felém sétál, ujjai ökölbe szorítva, hogy elrejtse, amit a tenyerében rejteget. Megáll előttem, és felém tolja a kezét. Oldalra hajtom a fejem, és lassan felemelem a kezemet, tenyérrel felfelé. Tanulmányozom a kis mágnest, amely a kezemben landol.

– Tartsd felfelé – utasít Andy.

Úgy teszek, ahogy mondja, és letérdel elém, hogy szemmagasságban legyünk egymással. Andy ujjai között egy másik mágnes van. Előre viszi, amíg a kettő össze nem kattan.

– Furcsa módon vonzódom hozzád – mondja Andy vállat vonva. Aztán összerezzen. – A francba! Ez rossz volt. Hm. A lelki társak úgy vonzzák egymást, mint a mágnesek? – mondja, mintha nem lenne biztos magában. Aztán felhúzza az orrát. – Ember, ez még giccsesebben hangzik, mint amikor gyakoroltuk. A francba, elkúrom az egészet. – Végigsimít a tenyerével a homlokán. –Mágnest nyeltél, mert annyira vonzó vagy? – kapja el a fejét, majd becsukja a szemét, és felnyög.

Azt hiszem, sokkos állapotban vagyok. Olyanban, amiből még a rendkívül rossz szóviccek sem tudnak kihozni.

Andy a fürtjei közül kukucskál rám. – Volt ebből valami, ami miatt halhatatlan szenvedéllyel meg akarnál döngetni? – kérdezi, és összeráncolja az orrát.

Hát, ennyi elég is volt.

– Hogy micsoda? – kérdezem.

– Á, a picsába – mondja Andy, és a földre dobja a mágnesét. – Oké, a következő a helyzet. Elmondok neked valamit, de meg kell ígérned, hogy nem fogsz kiborulni.

Drámai szünetet tart, és úgy tűnik, mintha mindjárt elájulna, mielőtt kiböki: – Szerelmes vagyok beléd. És tudom, hogy megígértem, hogy nem lesznek érzések meg minden szarság, de elbuktam. Szóval... hoppá? Bár szeretném, ha figyelembe vennéd, hogy ez nem történt volna meg, ha nem lennél olyan rohadtul ellenállhatatlan és vicces és okos és nagyszerű, szóval, ha belegondolsz, tényleg a te hibád, hogy egyáltalán ebben a pácban vagyunk. – Felemeli a tenyerét, mintha azt várná, hogy vitatkozzak. – Nos, én kész vagyok vállalni a felelősség felét. Hát, talán osztozunk negyven-hatvan százalékban. Mindegy, a lényeg az, hogy igen, van benne szerelem. Odabent bennem.

Andy vesz egy mély lélegzetet, ami jó, mert a srác úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. Én viszont? Hát, én szóhoz sem jutok. Boldogság telepszik rám, mély és mindent átfogó.

Olyan érzés, mintha napsütés lenne bennem. Könnyebbnek érzem magam, mint valaha, és lehetetlen visszatartani a mosolyomat.

– Azt mondod – kezdem, miközben lecsúszom a padlóra Andy előtt –, hogy, amit irántam érzel, az olyan, mint az érzések áthatolhatatlan kőfala? – kérdezem, mert nem mi lennénk egy kis kötekedés nélkül.

Andy szeme tágra nyílik, ahogy eszébe jut a fecsegés abból az időből, amikor megpróbált meggyőzni arról, hogy jó ötlet lefeküdni egymással.

– Fogd be – mondja nevetve, és a vállamba bök.

Olyan átkozottul aranyosnak és szexinek tűnik, és annyira hiányzik, hogy nem tudok mást tenni, mint hogy a tenyerem közé kapom az arcát, és lecsapok a szájára.

Andy ismerős íze és illata körülvesz, és olyan érzés, mintha otthon lennék. Belesüllyedek a csókba, amíg mindketten kifulladunk. A szerelemmel vegyes vágy halk zúgása fut át rajtam, de mielőtt ezzel foglalkoznék, tudnom kell, mi történt Asolával.

Andy grimaszol egykori szerelme említésére. – Ööö, nos, megcsókoltam, és ez volt, könnyedén mondhatom életem legborzalmasabb élménye. Úgy értem, most már nyugodtan mondhatom, hogy tudom, milyen érzés a vérfertőzés.

Megkönnyebbülés fut át rajtam. Mintha ezek a szavak elhessegetik a bennem bujkáló utolsó kétségeket is.

– Soha nem voltam szerelmes Falconba – folytatja Andy. – Ez csak egyfajta hősimádat volt, ami kicsúszott az irányításom alól. Hosszú ideig ő volt a legjobb barátom, a pokolba is, az egyetlen barátom, és azt hiszem, addig csavartam ezt a barátságot a fejemben, amíg azt kezdtem hinni, hogy ez szerelem, de minél jobban beléd szerettem, annál inkább kezdtem rájönni, hogy, amit Falcon iránt éreztem, az semmiképpen sem hasonlítható hozzá. – Megvonja a vállát. – De aztán azt mondtad, hogy menjek Falconhoz, én pedig kételkedni kezdtem magamban, és a valaha volt legcikibb beszédemben elmondtam Falconnak, hogy belezúgtam. A pisilésre való utalások is szerepeltek benne, szóval megpróbálhatod elképzelni, mekkora szörnyűséget okádtam ki magamból.

Ez... úgy hangzik, mintha tényleg Andy csinálta volna.

– Mindegy – folytatja Andy. – Megcsókoltam. Traumatizáló volt. Továbbra is barátok maradunk. Most te csókolj meg, mert veled sokkal többet tervezek, mint csak barátok lenni.

Ezen csak nevetni tudok. – Valóban?

– Ó, igen. Fogadok, hogy nem számítottál erre az eredményre, amikor eljöttél a könyvtárba, hogy rábeszélj, korrepetáljam a csapatodat. Ember, aznap sokkal többet kaptál, mint amire számítottál.

– Tőlem nem fogsz hallani panaszt.

– Most ezt mondod, de várj csak, amíg...

Egy csókkal elhallgattatom, és ő felnevet. Andy átkarolja a nyakamat, és közelebb húz magához.

Valószínűleg hozzá kellene szoknom a boldogsághullámhoz. Van egy olyan érzésem, hogy mostantól ez az életem állandó része lesz.

Epilógus

Law

 

Fordította: Aemitt

 

10 évvel később

 

Résnyire kinyitom az ajtót, és besurranok. A cél az, hogy észrevétlen maradjak. Olyan ez, mint egy játék. Minden alkalommal megpróbálom, amikor itt vagyok, de mintha Andy valahol poloskát telepített volna rám, mert szinte minden egyes alkalommal észrevesz.

A mai az egyik olyan nap, amikor szerencsém van. Andy háttal áll az osztálynak, amikor én a hátsó sorban foglalok helyet.

– Oké, emberek – mondja Andy. – Gyerünk, vegyük át. Mi az a gyorsulás?

Egy szőke lányra mutat, aki előtte ül. – A sebesség időbeli változása – válaszol azonnal.

– Oké, most egy tárgy egyenes vonalban halad. A gyorsulását a következő adja meg… – Andy egy képletet firkál a táblára. – „C”egy állandó, „n”egy valós szám...

Andy elmondja a diákoknak a feladat további részét, és néhány perc múlva a diákok elkezdik kiabálni a válaszokat. Andy attól olyan nagyszerű tanár, hogy olyan átkozottul lelkes, és mindent megtesz azért, hogy a téma mindenki számára világos legyen, aki beteszi a lábát az osztálytermébe. Nem csoda, hogy őrülten népszerű az osztályában.

Az óra még egy darabig tart. Andy addig ismétli az előadást, amíg meg nem győződik róla, hogy mindenki érti. Élénk és eleven az osztály előtt. Nem úgy, mint az a félénk pasi, akit egy évtizeddel ezelőtt felfogadtam, hogy korrepetálja a főiskolai hokicsapatomat. Megtiszteltetés volt látni az átalakulását. Ott voltam mellette minden egyes késő esti kiborulásnál és önbizalom hiányos ülésnél, amikor először kezdett el órákat tartani, miután beiratkozott aMassachusettsi Műszaki Egyetemre a doktorátusa megszerzése érdekében. Ha most Andyre nézel, nem is gondolnád, hogy egykoron egy hétfős csoportot túl félelmetesnek talált ahhoz, hogy tanítsa.

A terem előtt Andy mosolyogva bólogat. – Végeztünk, srácok. Szép munka volt a mai. Ne feledjétek, hogy vizsga következik, és szerdán találkozunk.

A székek csikorognak, ahogy kiürül az osztályterem, az emberek búcsúzóul kiabálnak, miközben távoznak. Néhányan mosolyognak és integetnek nekem, ahogy elmennek mellettem. Törzsvendég vagyok, és időről időre Andy néhány diákja felismer. Nem vagyok híres, de a keményvonalas hokiszurkolók felismerik az edzői stáb tagjait is, gondolom.

Most, hogy a terem kiürült, Andy számára nem nehéz észrevenni engem. De nem jön oda hozzám. Ehelyett az asztalának támasztja a fenekét, és egy szexi mosoly ível az ajkára. – Mr. Carter – szólít meg. Élvezetes borzongás fut végig a bőrömön a házas nevem hallatán. Már öt éve van szerencsém Andyt a férjemnek szólítani, és ez ugyanolyan jó érzés, mint az első alkalommal.

Anyám és apám csalódott volt, amikor úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a nevemet, de az azonos név használata nekem és Andynek is jól esett, és mivel Andy nem volt hajlandó Andy Anderson lenni, nem volt olyan nehéz a választás, hogy melyik nevet használjuk.

Andy mosolyog, mintha pontosan tudná, mi zajlik a fejemben. – Volt kérdésed az előadással kapcsolatban? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

Ó, baszki, igen. Dögös professzor fantázia élőben, hölgyeim és uraim.

Bólintok a fejemmel. – Igen. Reméltem, hogy megbeszélhetnénk a problémáimat. – Rövid szünetet hagyok, mielőtt hozzáteszem: – Professzor úr.

Andy beszívja a levegőt, és a forróság szikrája lángra lobban közöttünk, ahogy lassan felém sétál.

– És mik lenének ezek a problémák, Mr. Carter? – kérdezi, miközbenmegáll az íróasztal előtt, amit elfoglaltam.

A tekintetem végigvándorol a férjem testén, ahogy ott áll. Sötétszürke nadrágjában, fekete pólójában, amelyen egy tudományos szójáték van, és tweed blézerében ő a dögös professzor megtestesítője. És teljesen az enyém.

Egyre nehezebb tisztán gondolkodni, az agyamat elhomályosító vágy ködén keresztül, de kitartok. Valakinek kurvára díjat kellene adnia nekem az önuralmamért, amit tanúsítok.

– Ez egy nagy osztály – mondom.

Andy vigyorog, de belemegy a játékba. – Húsz ember nem olyan sok.

– Azt hiszem, jobban reagálok a személyesebb megközelítésre – mondom, és a lábamat az övéhez csúsztatom. Andy lenéz az egymáshoz érintett cipőinkre, az én kopott tornacipőm az ő rendes Oxfordjához, és elmosolyodik.

Andy azonban marad a szerepében, ahogy mutatóujjával az állára koppint. – Gondoltál már arra, hogy magánórákat vegyél?

– Igen, de olyan nehéz jó tanárt találni. Esetleg megfontolnád, hogy te magad taníts engem?

Úgy tesz, mintha egy pillanatig gondolkodna rajta, és közben a kezét a nadrágja zsebébe csúsztatja, és megmarkolja a farkát. A légzésem felgyorsul.

– Megtehetném – mondja Andy. – De figyelmeztetnem kell téged. A szolgáltatásaim nem olcsók, és mindenkor teljes figyelmet követelek tőled.

Az alsó ajkamat a fogaim között szorongatom, és megrázom a fejem. – Nincs sok pénzem.

– Azt hiszem, meg tudunk állapodni egy kölcsönösen előnyös megállapodásban. – Andy végigcsúsztatja a tenyerét az alkaromon. – Nem gondolod?

Hátravetem a fejem és felnyögök. – Oké. Kezdesz túl jó lenni ebben a játékban.

Andy szeme felcsillan, és felhördül. – És ezt. Így. Kell. Csinálni!

Minden egyes szót nagyon megkérdőjelezhető táncmozdulatokkal erősít meg. Úgy értem, szeretem a férjemet, de az első tánc az esküvőnkön vírusszerűen terjedt el, és nem a jó okokból.

– Igen, igen, előtted lettem kemény. Gratulálok.

Andy nevet, és az ölembe ül.

– Ne legyél már ilyen sértődött vesztes – szid, miközben megcsókol, ami egy cseppet sem segít az erekciós helyzeten.

A tenyeremet végigcsúsztatom a hátán, majd a fenekén, hogy megszorítsam. – Azt hiszem, itt mindketten nyertesek vagyunk.

Kemény farkamat Andy fenekéhez dörzsölöm, ő pedig lehunyja a szemét, és homlokunkat egymáshoz préseli.

– Haza kéne mennünk és szexelni – mondom.

Andy felnyög. – Tudod, hogy nem tehetjük. Egy óra múlva a szüleiddel kellene vacsoráznunk.

– Felhívhatod őket, és mondhatod, hogy éppen a tudományos munkával vagyunk elfoglalva. Nem kell megadni, hogy milyen jellegű. Tudod, hogy hinni fognak neked.

És ők biztosan hinni fognak. A szüleim imádják Andyt. Azóta szeretik, mióta először találkoztak vele. Bizonyos értelemben ő az a fiú, akit mindig is akartak. Apám hosszú beszélgetéseket folytat Andyvel az üzletről. Apa még mindig maga vezeti, és végül feladta a reményt, hogy egy nap majd én veszem át. Jelenleg az a terv, hogy valamikor a jövőben eladjuk. Anyám hosszú telefonbeszélgetéseket folytat Andyvel, ahol mindent és mindenkit megbeszélnek, kezdve Andy kutatásával és befejezve anya bírósági ügyeivel.

Andy nevet és feláll. – Szép próbálkozás, de minden bónuszpontra szükségünk van, ha be akarjuk jelenteni a nagy lépést.

Félretéve a vicceket, én is felállok, és Andy kezét a sajátomba fogom. – Biztos, hogy nem bánod? – kérdezem.

Andy hihetetlenül támogatóan állt az egészhez, de attól még nehéz lesz elhagyni Bostont, és ha számára ez nem elfogadható, akkor nem fogjuk megtenni.

– Századszor is mondom, hogy igen. – Andy a nyakam köré fonja a karját. – Kicsim, már beszéltünk róla. Sokat. Száz százalékig egyetértek azzal, hogy Chicagóban éljünk. – Egy gyors puszit nyom az ajkamra. Andy túl gyorsan elhúzódik, és komolyra vált. – Law, felajánlották neked az egyetemi hokicsapat vezetőedzői állását. Egy nagyszerű csapat. Chicago szárnyal hoki terén, és téged akarnak. Ez a következő lépés az álmaid megvalósítása felé.

– De te szereted Bostont. Azt mondtad, olyan érzés volt, mintha hazajöttünk volna, amikor ideköltöztünk.

Andy bólint, még mielőtt befejezném a beszédet. – Szeretem Bostont, de az otthon dolog? Az csak rólad szól. Te vagy az otthonom. Veled az oldalamon akár Timbuktuba is elköltöznék, ha kellene.

– Hála Istennek, hogy nincs NHL-csapatuk – viccelődöm, és Andy felnevet.

Egy pillanattal később ismét komolyra vált. – Ez a te álmod. Mindent megteszek, hogy valóra váljon a számodra. Emellett a chicagói egyetem remek állást ajánlott nekem. – Egyszer bólint a fejével, és vigyorog. – A változás jót fog tenni. Felrázza majd a dolgokat. Úgy értem, máskülönben lehet, hogy megunnálak téged.

Magamhoz húzom. – Ó, lehet?

– Hát, már tíz éve együtt vagyunk. Legyünk őszinték, egy öreg házaspár vagyunk. Ki tudja? Talán itt az ideje, hogy lecseréljelek egy fiatalabb modellre?

– Mondtam már, hogy hatalmas fizetésemelést fogok kapni? – kérdezem.

– Akkor viszont még pár évigjó a régi– folytatja Andy simán, én pedig felhorkanok.

– Micsoda? –kérdezi Andy. – Csak a pénzed miatt vagyok veled.

– Ó, az jó. Mindig is szerettem volna egy saját aranyásót, szóval egy újabb álmomat váltottad valóra.

– Ez a cél. – Andy újabb csókot nyom az ajkamra. – És Chicago is egy álom lesz, ami valóra válik. Felrázom a Chicagói Egyetemet a félelmetes mivoltommal, te pedig megnyered a FrozenFourt, és egyetemi hokilegenda leszel, és mielőtt észbe kapnál, az NHL már kapkodni fog utánad, hogy felvegyenek. Ráadásul addig is szereznénk néhány nagyszerű emléket Chicagóban.

– Jól hangzik – mondom, és most először engedem meg magamnak, hogy izgatott legyek a költözés miatt. Egy vezetőedző. Még mindig nem tudom egészen elhinni, hogy megtörténik, hogy a kemény munkám kifizetődött, és egy lépéssel közelebb kerültem az NHL-hez. Azok az évek, amelyeket az alsóbb osztályokban kellett dolgoznom, és távkapcsolatban élnem Andyvel, kínszenvedéshez hasonlítottak, de minden összejött.

Hogy lehet ez az én életem? Olyan, mint egy álom, de sokkal jobb, mert ahogy Andy megszorítja a kezemet, tudom, hogy ez a valóság.

– Szeretlek – mondja Andy, és ezzel ötvenszer jobbá teszi a valóságot. Soha nem fogom megunni, hogy ezeket a szavakat hallom tőle.

– Én is szeretlek – mondom mosolyogva.

Lesétálunk Andy íróasztalához, ő pedig a vállára akasztja a táskáját.

– Most már egyszerűen csak annyit kell tennünk, hogy elmondjuk a szüleidnek – mondta Andy.

A tekintetünk összekapcsolódik, és pontosan ugyanabban a pillanatban mindketten azt mondjuk: – Nem az.

Andy nevet. – Második forduló az erekciós játékban? – javasolja kuncogva. – A vesztes mesél a szüleidnek Chicagóról.

Andy háta mögé csúsztatom a kezem, és megszorítom a fenekét. – Benne vagyok, professzor úr.

A végén ismét Andy nyer.

De vele tölthetem az életem hátralévő részét, szóval igazából én vagyok itt a győztes.

 

Vége